Mindenkit évértékelésre biztatok, szóval én is megteszem, ez a cikk ebből fakadóan egy személyesebb hangvételű írás lesz, mint az eddigiek.

Szerencsére sok különleges ember vesz körül, akiktől rengeteget tanulok nap, mint nap. Vannak mellettem mentorok, akik szakmailag segítenek és támogatnak. Vannak olyan gondolkodók, akiket a világ jövője foglalkoztat: egy várható gazdasági világválság; egy háború, amiket már nem fegyverekkel vívnak; a környezetszennyezés; a kirekesztés; hogy az élet egy szimuláció-e és csomó más fontos kérdés. Ott vannak még azok, akiktől mélyülni tanulok, jobban bízni, szeretni, hinni, akarni. Ők mind azok, akikért hálás vagyok, akiktől halad tovább a gépezet: a világom és én magam is. Ők azok, akikkel megosztom a félelmeimet, az aggodalmaim, vonatkozzanak azok magamra, vagy a körülöttünk lévő történésekre. Ez volt az egyik nagy lecke: hogy megtanuljam értékelni még jobban azokat, akik körülvesznek. És most lássuk a többi idei leckét:

1. Hogy a vérnél erősebb szövetség lehet a barátság

Nagyon sok család történetét ismerem meg ahogy telik az idő. Nagyon sok nehéz történetet. Látom és tudom, hogy a rokonság nem garancia a jó kapcsolatra. Attól még nem garantált a biztonság, a szeretet, az elfogadás, a megértés, hogy valakik között vérrokonság van. Az én életem pedig megtanított rá, hogy két, eredetileg idegen ember között is kialakulhat elfogadásra, bizalomra, őszinteségre épülő kapcsolat. Egyrészt szerencse, másrészt kemény munka, de az én történetembe olyanokat sodort az élet, akik maradtak 3 éves koromtól a mai napig. És ők közeliek. Nem felszínesek. Szóval, ha vannak körülöttetek ilyen emberek, rájuk vigyázzatok, mert nagyon értékesek.

2. Hogy a családi történeteket mesélni kell

Az én családomban van egy olyan szokás, hogy az idősebbek mesélnek azokról, akik már elmentek. Vicces, kellemes és kellemetlen történeteket. Az apróságoktól a fajsúlyosokig. Sokszor érzem azt, hogy anyukám nagymamája, a nagypapáim vagy a nagybátyám itt vannak velem. Ez segített nekem mindig is abban, hogy jobban értsem magam. Hogy megértsem az örökségem, hogy milyen feladatokat cipelek, kiknek a fájdalmát hordozom. És megtölti a családi ünnepeket örömmel is.

3. Hogy rettenetes az a feszültség és agresszió, amiben élünk

Érzem, hogy nagyon nyom lelkileg mindaz, ami a világban történik és egészen nevetséges lenne elmenni mellette szó nélkül.

Ami idén a leginkább megviselt az a rettenetes düh és feszültség, amit a hétköznapokban láttam. A BKV-n, az autósokon a dugóban és az interneten kommentháborúkban. Arctalanul idegen emberek a világhálón olyan rettenetes dolgokat írnak le egy másik érző embernek, ami nagyon mély sebeket ejthet. Sokszor nem is értem, hogy hogyan merül fel bárkiben az, hogy a másik halálát, fájdalmát kívánja. Annyi sok-sok feszültség vesz körül minket társadalmilag. Keretek közé vagyunk szorítva, kirekesztettségben, kontroll alatt élünk állandó kiszolgáltatottságban és bizonytalanságban. És ennek a manifesztációja a düh, amit egymáson vezetünk le. Mert az kézzelfogható. Mert a bunkó, aki bénázik a dugóban, meg aki fellök, az biztos megérdemli. Gondolják sokat tévesen. Annyira szeretnék csak egyszer úgy eljutni A-ból B-be, hogy kedves emberekkel találkozom, akik segítik egymást. Érzékenyítő programok hadát kellene szervezni. Egy újabb cél!

4. Hogy a bántalmazás bűn

Az előző ponttal összefüggésben annyit szeretnék leírni, hogy a bántalmazás bűn. Legyen az fizikai vagy érzelmi. Felnőtt ellen irányuló vagy gyerek ellen. Tönkretesszük egymást. Sebeket ejtünk. És ahogy telik az idő egyre nagyobb és súlyosabb bőröndöket cipelünk. Ne csináljuk! Figyeljünk magunkra és vegyük észre, ha kárt okozunk! És hagyjuk abba.

5. Hogy a változás az csak addig igazán ijesztő, amíg előtte állunk

Van egy kedvenc versem, ami erről szól. „A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás.”(Nádasdy Ádám).  Tudom, hogy nem könnyű szakítani, elköltözni, munkahelyet váltani, külföldre menni. Viszont sokkal kevésbé rossz a döntés után, mint a döntést megelőzően, mikor még csak fantáziálunk róla, hogy majd milyen nehéz lesz. Adjatok időt magatoknak, mert mindenhova eljutni egy folyamat. Lehet, hogy csak magamat nyugtatom most: de nem kell félni a változástól!

6. Hogy esendőnek lenni oké

Szóval nem kell mindig a legerősebbnek lenni. Meg a legokosabbnak. Lehet azt mondani, hogy most sok. És elegem van. És oldja meg más. Lehet hibázni is, mert nincs olyan, aki ne tenné. Lehet csúnyán beszélni, véletlenül összetörni valamit, feladni egy kicsit és sajnálni magad. Aztán persze fel kell állni. Ki kell javítani. Vagy legalábbis megpróbálni. De elesni tök. oké.

Úgyhogy megvan a listám, hogy mit viszek tovább és mit hagyok 2020-ban. Viszem a szeretteimet, a munkámat, az akaraterőmet és a teherbírásomat. Meg edzek is rá egy kicsit. És megpróbálom itthagyni a haragom, a dühöm, ami engem és másokat is fojtogat.

Hogyha tudatosan szeretnéd csinálni 2021-et, akkor csatlakozz a Célkitűző workshophoz.

Képek forrása: Canva Images

Készen állok-e?

Akkor, amikor ismerkedni kezdünk, azzal azt ígérjük a másik embernek, hogy „Itt vagyok, Rád figyelek és nyitott vagyok valami új felépítésére”. Ezt a ki nem mondott ígéretet veszélyeztetjük akkor, hogyha valamire használni akarjuk a másikat. Éppen ezért fontos feltennünk a kérdést: miért akarok kapcsolatot?

Hogyha nem szól másról, mint a búfelejtésről, vagy csak puszta időtöltés elmélyülés nélkül, akkor a legjobb amit tehetünk, hogy erről tájékoztatjuk a másik felet. Hogyha mindenki számára egyértelmű és őszinte irányelvek mentén ugrik bele két ember egy összefonódásba, akkor minimalizáljuk a sérülés lehetőségét.

Ugyanilyen fontos kérdés, hogy mennyire kísért még az előző kapcsolatunk szelleme. Nincs olyan, hogy tiszta lap. Mind tanulságokkal, sebekkel érkezünk meg egy új párkapcsolatba. A kérdés az az, hogy milyen szinten befolyásolja a múlt a jelenünket, mert ha erősen, akkor az a másik féllel szemben nem korrekt.

Mi a csomagom?

Ahogy írtam, mindannyian a múltbéli tapasztalatainkkal érkezünk egy kapcsolatba. Egy idő után képesek vagyunk felismerni tipikus, jól bejáratot reakcióinkat. Tudjuk, hogy mitől leszünk indulatosak, hogy mik azok a nagyon érzékeny gombok, amiket, ha benyom a másik, mi robbanunk. Fontos megfigyelnünk, hogy mikor van az, hogy a saját érzéseink intenzitása kicsit elrugaszkodott. Amikor a megélésünk amplitúdója nincs arányban a probléma súlyával. Ilyenkor jellemzően egy régi esemény aktiválódik és az onnan eredő érzéseink öntenek el bennünket.

Minél jobban értjük magunkat, a múltunkat, annál kisebb eséllyel mérgezzük az aktuális kapcsolatunkat.

Milyen kapcsolatot szeretnék?

A tapasztalataink, a személyiségünk, a kötődésünk, a körülöttünk lévő más kapcsolatok példáiból egy idő után tudjuk, hogy mi mire vágyunk. Az a fontos, hogy ezeket tudatosítsuk magunkban. Mondjuk ki, hogy mik azok az értékek, amik a mi életünkben igazán fontosak, mert olyan partnert érdemes keresni, akivel ezek az értékek egyezni fognak. Tisztáznunk kell magunkban, hogy mit gondolunk az őszinteségről, a hűtlenségről, milyen terveink vannak a jövőre nézve, mit gondolunk a férfi-női szerepekről és még sorolhatnám. Fontos tisztáznunk magunkban, hogy hogyan kezelünk konfliktust. Mi az, ami a másiktól belefér és mi az, ami nem? Hogy vagyunk mi a kontrollal? Mennyi szabadságra van szükségünk? Mi az a verbális, vagy fizikai szint, ahol már abuzálva érezzük magunkat, ami átléphetetlen?

Hogyha ezekre a kérdésekre nagy vonalakban megvan a válasz, már jó úton vagyunk. Az összecsiszolódás során változhat 1-2 irányelv, amit meghatározunk saját magunknak, de a lényeg, hogy minél nagyobb téren illeszkedjetek egymáshoz.

Sokszor elmondtam már sok helyen, hogy szerintem kevés fontosabb befektetés van, mint az önismeretünkkel foglalkozni. Egyszerre baromi nehéz és rendkívül felszabadító. Egy olyan szabadságot nyerünk vele, amihez rögös út vezet és igazából sosem érkezünk meg. Viszont ahogy nyílik ki ez a világ, annál boldogabban leszünk képesek élni.

Nem furcsa, egyedi sem ördögtől való, ha úgy érezzük, a kapcsolatunk döcög, lendületét vesztette, vagy akár a kiüresedés felé zakatol. Ez nem azt jelenti, hogy azonnal másik pár után kell néznünk, vagy hogy minden, amit a mostani kapcsolatról gondoltunk, hazugság. Minden kapcsolatnak megvan a maga dinamikája, hiszen emberek működtetik és az ő egyéni és közös lüktetésük határozza meg a kapcsolat pulzusát. Az is lehet, hogy ami régen kiegyensúlyozott és tiszta volt, az most zavaros és konfliktusokkal terhelt. Az idő nagy hatással van a fejlődésre, legyen az egyéni vagy közös. Az a jó hír, hogy ezt az időt felhasználhatjuk az újraközeledésre is, nem csak a távolodásra.

Ebben a blog cikkben arra teszek javaslatokat, hogy mit tehettek azért, hogy az együttműködésetek hatékony legyen és hogy visszanyerjétek a vágyott lendületet.

Önismeret

Mindennek az alapja az önismeretünk. Hogyha tisztában vagyunk önmagunkkal, az hozzásegít minket a másikhoz való közeledéshez. Értenünk kell, hogy mik a vágyaink, az igényeink, a szükségleteink. És bizony fel kell ismernünk személyiségünk nehezen kezelhető oldalát is. Azt, ami a másiknak kihívást okoz. Nagy tudatosságra van szükségünk, hogy mindezt feltárjuk, szembenézzünk vele és hogy megoldást is keressünk rá. Viszont a jó hír, hogy minél jobban megértjük saját magunkat és vagyunk képesek elfogadni és szeretni magunkat a hibáinkkal együtt, annál könnyebben tudunk segítséget nyújtani partnerünknek abban, hogy hogyan kezeljen minket nehéz helyzetekben.

Kommunikáció

Sokszor látom azt, hogy a viták a kommunikáción csúsznak el. Fontos odafigyelnünk, hogy ne minősítsük a másikat. Hogy a saját érzéseinkről, a megélésünkről beszéljünk és ne keverjük ezeket a tényekkel. Próbáljuk meg különválasztani, hogy mit láttunk, gondoltunk és éreztünk a helyzetben. És sose a másik helyett beszéljünk, ne mondjuk meg, hogy ő mit érez. Hogyha megértéssel, együttérzéssel fordulunk a másik felé és azt a közös célt tartjuk szem előtt, hogy mi ezt együtt oldjuk meg a kapcsolatunk jövője érdekében, akkor sikerre vagyunk ítélve.

Odafigyelés

Hogyha felismertük, hogy mik a mi igényeink és képesek vagyunk ezt megfelelően kommunikálni, akkor még nem adtunk teret a másiknak. Nem elég hallanunk, meg is kell értenünk, hogy neki az adott szituációban mi nehéz és hogy neki mire lenne szüksége. Még ha nem is értünk egyet mindenben, de a másik érzéseit szem előtt kell tartanunk ahhoz, hogy képesek legyünk közösen változni. A kérdezés az az eszköz, ami segít. És ha jelen vagyunk a helyzetben. Nem másra figyelünk, csak a partnerünkre és megpróbáljuk felderíteni, hogy neki hogyan lenne jó. Ha pedig hibáztunk, kérjünk bocsánatot.

Közös élmények gyűjtése

Nem csak a kapcsolat kezdeti szakaszában érdemes odafigyelni a közösen gyűjthető élményekre. A kalandok, közös megélések nagyban hozzájárulnak a kapcsolat (újra)építéséhez. Ezekből olyan történetek, emlékek születnek, amik felizzítják a lendületet. A hétköznapok mókuskerekéből kiszakadni mindig feltöltő. Legyen ez egy randi est vagy pár nap elvonulás, de amíg a közös jót töltitek, addig baj nem lehet.

Képek forrása: Canva Images

Sajnos a rosszindulat egy olyan jelenség, amivel akár nap mint nap találkozhatunk: a munkahelyünkön, az interneten hatalmas kommentháborúkba bonyolódva, vagy a tömegközlekedés során. Én a weboldalamon is azt írom, hogy „Engem az motivál és visz előre nap mint nap, hogy az a sok harag, feszültség, konfliktus és bántalmazás eltűnjön, ami ma sajnos jelen van az életünkben és ehelyett arra fókuszáljunk, hogy hogyan segítsük egymást, hogyan kapcsolódjunk jobban és hogyan fogadjuk el önmagunkat és másokat. Idealistának tűnhet, utópisztikusnak, de engem mégis ez hajt. Ezért dolgozom azon, hogy embereknek, közösségeknek jobb legyen.” És ebben őszintén hiszek.

Szerencsés az az ember, aki élete során jellemzően támogató közegekben mozog: a családja is élteti az álmait, biztatást kap a szüleitől, aztán később a tanárai, a barátai is bástyaként és a legjóindulatúbb konstruktív kritikusokként kísérik az úton. Nem az a cél, hogy valaki saját magát irreálisan látva haladjon az úton és állandóan csak pozitív visszajelzést kapjon, mert fontos a realitás érzékeltetése, de egy biztos háttérország mindig segít a céljaink elérésében.

Na de ugye ritka az effajta szerencse, mert bizony kerülünk olyan közegekbe, ahol rosszindulatú pletykák, kibeszélés, demotiváló kommentek áldozatai lehetünk. Nézzük meg, hogy miből fakadnak az efféle megnyilvánulások.

Miért jó a rosszindulat?

A kiindulási pont a kultúránkban is keresendő. Tisztelet természetesen a kivételnek, de szeretünk panaszkodni. Könnyen belesüppedünk a negatív gondolatokba. Nem lelkesedünk mindig könnyen az új dolgokért, hajlamosabbak vagyunk sokszor a mélabús megélésünknek teret engedni. Persze ez egy általánosítás, nem mindenkire minden esetben igaz, ez inkább a saját tapasztalatom főleg HR területről, ahol 10 éve tevékenykedem. Az elégedetlenség és a hibakeresés sokszor előbbre való, mint az optimizmus vagy a pozitív hozzáállás. Ez a fajta hangulat pedig kényelmesen megágyaz a rosszindulatnak és a gonosz pletykáknak.

Akkor, amikor rosszindulatúak az emberek, bántó kritikát fogalmaznak meg, sokszor saját magukkal elégedetlenek. Feszültség keletkezik bennük egy másik emberrel kapcsolatban és ennek a feszültségnek a nyomását könnyű azzal levezetni, ha leértékeljük negatív kommentjeink célpontját. Sőt, az még inkább segít, ha társakat is találunk a kritizáláshoz és egymást belehergelve szidjuk alanyunkat.

A rosszindulatú kritika, sértő megjegyzések, pletykagyártás szolgálja a kritikusok pozitív énképének erősítését, mert ilyenkor a kritikus a másik fölé pozicionálja magát, vagyis a saját érdemeit kiemeli a másikkal szemben. „Ő csak 10-re jár be, bezzeg én már 8-kor bent vagyok, biztos lusta”, „Bezzeg ő beszélget munkaidőben, én mást sem csinálok, csak dolgozom, ő ide szórakozni jár, nem dolgozni.”, „Hogy kelleti magát a férfiaknak, mit nevetgél, biztos ezzel éri el a sikereit”. És még sorolhatnám.

Megdöbbentő az a tendencia, hogy az emberek sokszor névtelenül az interneten milyen kommentháborúkba bonyolódnak. Ismeretlen emberek kezdenek el olyan szinten személyeskedni, mintha ezer éve ismernék egymást. Rengeteg frusztráció és düh szorul emberekbe, amiket a hétköznapjaikban szednek magukra és ezt sajnos úgy vezetik le, hogy másokat bántanak. Bele sem gondolva, hogy ez milyen sebeket ejthet valakin.

„Neki biztos könnyebb…”

Az egyik nagy hiba, (nem csak ebben a témában) hogy nem kérdezünk. Bármilyen feszültséggel teli helyzetben, legyen az konfliktushelyzet egy szerettünkkel, vagy valakiről való véleményformálás, érdemes kérdezni. Hogyha nem vagyunk tisztában a másik helyzetével, megélésével, döntéseinek okával, akkor könnyen alkothatunk róla megalapozatlan ítéletet. Torzítjuk a róla kialakított képet úgy, hogy a mi belső feszültségünket oldjuk, azaz leértékeljük.

Szerintem kulcsfontosságú mindig szem előtt tartani amikor véleményt formálunk egy másik emberről, hogy nem vagyunk tisztában az ő történetének minden elemével, aspektusával. Ezen túl pedig korábbi tapasztalatainkra építünk, ami félrevezethet. Amikor a buszon a trolivezető kiabálva, lekezelő, bántó stílusban emlékezteti az egyik utast, hogy miért nem mutatta fel a bérletét feltehetően azt gondolja, hogy az utas bliccelni akar. Érthető a feltételezés, mert valószínűleg sokan csalnak. De közben megeshet, hogy az utas egyszerűen elbambult. Vagy aznap szakított vele a szerelme és teljesen máshol jár fejben. Vagyis mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonunk le, érdemes tájékozódni. Vagy csak egyszerűen kedvesnek lenni. Érdemes észben tartani, hogy fogalmunk sincs arról, hogy a másik ember min megy keresztül. És ahelyett, hogy bántjuk, támadjuk és leértékeljük őt, inkább segítőszándékkal kellene felé fordulni.

Mit tehetünk a rosszindulat ellen?

A nulladik lépés, hogy próbáljuk meg nem a lelkünkre venni a bántást. Nehéz, mert érzelmileg megviselő, ha valaki akár bántó stílusban, vagy csak a hátunk mögött, de kritizál minket. Ugyanakkor fontos megfelelő szinten kezelni ezeket az információkat. Adjunk magunknak időt arra, hogy megnyugodjunk és tiszta fejjel tudjuk átgondolni, hogy mit reagáljunk, amennyiben egyáltalán érdemes.

További lehetséges lépések:

• Tudatosítsuk magunkban, hogy a rosszindulatnak, irigységnek mi az eredete. Sokszor nem rólunk szól, hanem másokról.
• Gondolkozzunk el tények szintjén, hogy mennyire megalapozott a vád, ami ér minket.
• Gondoljuk végig azt is, hogy akitől érkezik mennyire ismer minket, mennyire van tisztában a döntéseinkkel, motivációnkkal.
• Tegyük fel a kérdést, hogy vajon a kritikus véleménye számít-e nekünk? Adunk-e a véleményére?
• Válogassuk meg, hogy milyen konfliktusokba és hogyan állunk bele. Érdemes-e?

És a legjobbat a végére hagytam: azzal tudunk igazán fordítani a dinamikán, ha mi érzékenyek maradunk. Kicsit olyannak látom ezt, mint egy szuperhős filmet, amiben a gonosz ellen kitartóan harcolni kell. Hogyha mi képesek vagyunk pozitívnak maradni és támogatónak, akkor lehetőségünk van változtatni a minket körülvevő káros dinamikán. Nyugodtan szurkoljunk a körülöttünk lévőknek és ne csak a szeretteinknek. Távoli, régi ismerősöknek. Vagy egy ismeretlen futónak a Városligetben. Lehet, hogy bekapcsol az irigység, a szégyen, mert ő fut, te meg nem. De ahelyett, hogy rögtön a hibáit kezded keresni és magadat felmenteni, inkább tapsold meg őt, mert erős és kitartó és vegyél róla példát.

Azt keresd magad körül, hogy ki tud Téged inspirálni, kitől tudsz tanulni. Használd erre, ha valaki valamiben jobb nálad. Legyünk egymás szurkolói és ne hagyjuk, hogy a negatív hozzáállás elhatalmasodjon!

 Képek forrása: Canva Images

Sokan gondolják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ebben az írásban szeretném körüljárni, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak annak, ha egy párkapcsolatban a két fél nagyon különbözik. Nyilván egészen relatív, hogy mit jelent az ellentét. Mennyire kell különbözni egymástól, hogy már azt mondjuk, hogy „ellentétek”. Most abból az elképzelésből indulok ki, hogy az eltérés nagyon nagy két ember között mind tulajdonságokban, mind igényekben, és értékrendben.

Kezdjük az elején

A párkapcsolatoknak megvannak a szakaszai: a kezdeti fázis, amit sokszor „rózsaszín ködként” írunk le, ez az úgynevezett szimbiózis fázisa. Ekkor tökéletesnek látjuk a másikat, meglepődünk, hogy mennyi mindenben hasonlítunk, nem is értjük eddig, hogy nem találtunk egymásra (még akkor is, ha később kiderül, hogy ennél jóval többen különbözünk).

Ez aztán árnyalódik, jön a differenciálódás szakasza, betörnek az idillbe a különbözőségek. Elindulnak a viták, kialakulnak a határok, a szabályok, itt már értékek kerülnek terítékre: ki mit hozott magával. Kidomborodnak az egyéni igények, az eltérések. Ezek a szakaszok (és a további kettő: a gyakorlás és az újraközeledés) minden kapcsolatban megjelennek és ismétlődnek, a kérdés inkább az, hogy mennyi vita születik átélésük során. A válasz pedig az, hogy a nagyon eltérő felek között gyakrabban jelennek meg konfliktusok, mint azok között, akik hasonlítanak.

Újdonság vs. biztonság

Az, hogy kihez vonzódunk, kit választunk társunknak sok mindentől függ: kötődésünktől, a mintától, amit otthonról hozunk , a kémiától, korábbi párkapcsolati tapasztalatainktól és még sorolhatnám. A kezdeti szakaszban azért vonzódunk jobban egy tőlünk nagyon különböző emberhez, mert izgalmas, olyan dolgokat tud, amiket mi nem. Másként látja a világot, így tudunk tőle tanulni, mindig újszerű, amiket elmesél. Az újdonság, a más izgalmasabb, mint a megszokott. 

Ezenkívül kihívás is: meghódítani egy olyan férfit vagy nőt, aki más, mint én. A kihívásokat pedig sokan szeretjük. Aztán hogy ez hosszútávon mennyire térül meg, az egy másik kérdés, az biztos, hogy rengeteg türelem, tolerancia kell egy tőlünk nagyon különböző partnerrel való együttléthez.

A párkapcsolat kezdeti szakasza után, amikor túl vagyunk az erős lelkesedésen és a hétköznapokban kell közös szabályokat és rendszert kialakítanunk, akkor már kevésbé a kihívást, mint a biztonságot, stabilitást, harmóniát keressük a párkapcsolatunkban, amit eltérő igényű, személyiségű partnerrel nehéz megteremteni. Gondoljunk csak arra, hogy mi nem szeretünk eljárni szórakozni, ehelyett inkább otthon lennénk a párunkkal, ő viszont folyton eljárna. Vagy mi spórolni szeretünk a másik pedig impulzusvásárló és csak úgy költi a pénzt.

Azaz egyszerűen hosszútávon a párkapcsolat felé támasztott igényeink változnak, biztonságot keresünk, amit nem szolgálnak a különbözőségek. De természetesen vannak kivételek.

Hosszútáv

A hasonló értékrenddel bíró emberek megtalálják és választják a másikat, vonzódni fognak, akár csak baráti szinten is. Elég egy baráti társaságra vagy a munkahelyünkre gondolni. Egy munkahelyen is, aki nem tud azonosulni a céges értékekkel, ki fog hullani a rendszerből. Egy baráti társaságban is, akinek nagyon eltér az értékrendje, egy ponton várhatóan ki fog kopni. Nem törvényszerű, de jellemző.

Egy párkapcsolatnál ott van a vonzalom szerepe, amit talán jobban etet a különbözőség, de ahogy telnek az évek és alakul a kapcsolat, úgy alakul át a lángoló vad szenvedély is valami alacsonyabb lángú, de nagyon fontos biztonsággá, mellyel párhuzamosan felértékelődik a közös értékrend: hogy mit gondolunk a pénzről, a gyereknevelésről, a felelősségvállalásról, a politikáról, családról, barátságról, hűtlenségről stb. A hasonló értékrendű, személyiségű embereknél kevesebb lesz az összefeszülési pont.

Megoldási lehetőségek, ha mégis az ellentétet választjuk

Nincsen két ugyanolyan ember, maximum hasonló. És nincsen konfliktus mentes kapcsolat. Azoknál sem, akik hasonlítanak, vagy hasonló értékeket vallanak. Az a fontos, hogy a kompromisszum, amit megkötsz, azzal rendben vagy-e életed végéig.

Inkább arra biztatnék mindenkit, hogy legyen megértő, kompromisszumkész, az igazi igényeit ossza meg és hallja meg a másiknak. Adjatok egymásnak használati utasítást saját magatokhoz, aminek előfeltétele az önismeret. Mindegy, hogy hány százalék a hasonlóság, a valóban boldog párkapcsolat érdekében együtt kell működni és ahhoz a fentiek elengedhetetlenek.

  
Jó hír azonban, hogy amennyiben a szakértő bevonása időben történik, ez a kedvezőtlen állapot, illetve a kapcsolat hanyatlása is elkerülhető.  Így azt javaslom olvassatok ebben a témakörben, tájékozódjatok az elérhető lehetőségekről, dolgozzatok magatokon és önbecsüléseteken, ha pedig úgy érzitek, hogy készen álltok rá, vagy csak egyszerűen szükségét érzitek, ne féljetek párterapeuta segítségét kérni!

Összegzés: Bár vonzó lehet számunkra egy tőlünk eltérő természetű és gondolkodású ember, sőt általa nagyon sok mindent meg is tanulhatunk, magunkat és viselkedésünket is más fényben vizsgálhatjuk a közösen töltött idő hatására, melyből építkezhetünk, ugyanakkor tudnunk kell, hogy az ilyen kapcsolatoknak megvannak a maga rizikói. Ugyanakkor a nagymértékű hasonlóság sem garantál állandó egyetértést és veszekedésmentes kapcsolatot. A fontos az, hogy tisztában legyünk a helyzettel, magunkkal, valamint a saját és párunk igényeivel. Megfelelő kommunikáció mellet egy ellentéteken alapuló kapcsolatban is boldogok lehetünk.
 
Hogy mit gondol a témával kapcsolatban Vágó Piros, vagy épp Nádai Anikó, azt is megtudhatjátok a következő videóból, amiben egy rövid interjút láthattok velünk.

Az interjú/a beszélgetés az RTL Klub Reggeli című műsorában készült és 2020. szeptember 3-án került adásba.

Ti mit gondoltok, mennyire számít a hasonlóság egy hosszútávú kapcsolatban? Írjátok meg véleményeteket kommentben.  

Az évek során sok emberrel összesodor az élet és akár több párkapcsolatunk is lehet. Ezek lehetnek eltérő, de akár nagyon hasonló dinamikájú kapcsolatok. Hogyha közelről ránézünk a választásainkra, akkor tendenciák felfedezhetőek, gyakran hasonló jellemzőkkel bíró partnereket választunk magunknak. Ennek gyökerét érdemes gyermekkorunkban kutatni. Kötődésünk meghatározza, hogy hogyan viselkedünk egy kapcsolatban, mennyire igényeljük az intimitást, a függést a másik féltől. Vannak azonban olyan kirívó esetek, amikor a függés inkább már csüngéssé alakul, a kontroll elönti a kapcsolatot és a légkör fullasztóvá válik. Ilyenek a mérgező párkapcsolatok. Ebben a cikkben azt fogjuk körbejárni, hogy milyen jelei lehetnek egy toxikus kapcsolatnak.

Félelem

Hogyha olyan dolgok hangoznak el a másik féltől, ami benned félelmet kelt. Hogyha fenyegetve érzed magad és összeszorul a gyomrod, mert annyira megriaszt a másik, akkor mérgező kapcsolatban vagy. Nem szabad hagynod, hogy megfélemlítsenek. Akármennyi pozitívum is van a mérleg egyik serpenyőjében, ha a másik oldalon időről időre felmerülő fenyegetések jelennek meg, verbális abúzus, akkor határt kell húznod, meg kell védened magad és ki kell lépned a kapcsolatból.

Kontroll

A másik túl-kontrollálása egy igen meghatározó jellemzője a mérgező kapcsolatoknak. Ennek különböző megjelenési formái léteznek. A szabadság és a privát tér egy kapcsolaton belül elengedhetetlen. Mindenki maga dönti el, hogy mekkora saját játszótérre van szüksége egy kapcsolaton belül: mennyi időt szeretne egyedül, vagy barátokkal, de párja nélkül tölteni. Mennyit árul el magáról, másokról és mennyi mindent tart meg saját magának. Én abban hiszek, hogy valamennyire szabadon kell engedni a másikat, a teljes szimbiózis hosszútávon fojtogatóvá válhat, de van, akinek ez a komfortos és a működőképes. Na de mi gyanús?

Ellenőrzi, hogy mikor, hol vagy.

Folyton tudni akarja, hogy kivel, hol és mikor töltöd az időd. Esetleg applikációval figyeli, hogy merre jársz. Egy idő után bele is szól, meg is mondja, hogy kivel találkozhatsz és kivel nem. Hogy hová mehetsz és hová nem. Vagy egyáltalán tehetsz-e bármit nélküle. Követelőzve kérdezi, hogy merre jártál és állandó beszámolási kötelezettséged van.

Intenzív féltékenység

Indokolatlanul, állandóan féltékeny a partnered. Számonkér, vádol és bekorlátozza, hogy kivel beszélhetsz.

Határ átlépés

Folyamatosan figyelmen kívül hagyja a kéréseid, az igényeid, a határaid. Nem érdekli, hogy te most nem szeretnél beszélgetni, vele lenni. Hogy nem akarod, hogy beleolvasson a levelezéseidbe. Vagy hogy éppen arra vágynál, hogy kettesben legyetek, gyengédségre, intimitásra vágysz. Neki az számít, hogy ő mit szeretne.

Önértékelési nehézségek

Megkérdőjelezed magad állandóan: elég jó vagy-e, elég szép, okos, vicces. Mert folyamatosan negatív visszajelzéseket kapsz a partneredtől. Elbizonytalanít saját énképeddel kapcsolatban. Amit eddig szerettél magadban, már arra se vagy büszke. Kinevet és rajtad viccelődik.

Az ember hajlamos győzködni magát, elhitetni saját magával, hogy a kapcsolat, amiben van igenis jó, mert biztonságos, mert legalább van. Vagy mert ezt tanultuk gyermekkorunkban, hogy velünk az az oké, ha a fentiek szerint bánnak. Pedig a legjobbat érdemeljük, amibe nem fér bele, hogy valaki uralkodjon felettünk. Az egyedüllét akármennyire ijesztő elsőre, mert ismeretlen, hatalmas fellélegzést jelenthet egy fojtogató kapcsolat után. Védjétek meg a saját határaitokat!

Képek forrása: Canva Images

Mint a borban az igazság. Örökérvényű bölcsességek.

Az, hogy vágyunk egy társra, teljesen természetes. Ugyanakkor vannak olyan időszakok az ember életében – kinek hosszabbak, kinek rövidebbek-, amikor nem vagyunk párkapcsolatban, hanem egyedül vagyunk. Az egyedüllét magában hordoz sok kihívást. Ott van a kívülről jövő megbélyegzés: azzal biztosan valami baj van, aki egyedül van. A társadalom, a média is azt közvetíti, hogy akkor vagy jó, megfelelő (jelentsenek ezek a szavak bármit is), ha boldog párkapcsolatban élsz. Aki ezt másként teszi, nála valami gond lehet.  És akkor ott vannak még a saját érzéseink: a magányérzés; a düh, amiért már megint nem sikerült; a félelem, hogy ez örökre így marad. Az önmarcangolás, mert „biztosan velem van a baj”, „én nem vagyok elég jó”, „nem kellek én senkinek”.

EREDŐ

Érdemes elgondolkodnod rajta, hogy mik azok a tipikus mondatok, amik a fejedben szoktak pörögni, miközben a századik részt indítod el a Netflixen. Mikor üveges tekintettel bámulod a tv-d, de közben folyton betolakodnak a nem kívánt mondatok. „Nem vagyok elég jó”, „engem senki sem fog elviselni”, „selejtes vagyok”, „értéktelen vagyok”, „kevés vagyok”. Ezeket azért fontos letapogatni, mert az ilyen mondatok fognak elvezetni Téged egy mélyen ülő, múltból fakadó, esetleg traumatikus élményhez, amin érdemes dolgoznod. Általában a vissza-visszatérő mondataink, amik fizikailag is bemozdítanak bennünk valamit (pl. görcsbe rándul tőle a gyomrunk; verejtékezni kezdünk) a múltból erednek és dolgunk van velük.

Azért fontos ezeket jobban körbejárni, mert ha képesek vagyunk letenni őket, akkor nagyobb eséllyel indulunk a párválasztás- sokszor nagyon véres- versenyében.

AMI FÁJ

Akkor, amikor nincs párkapcsolatunk, sok mindennel kitölthetjük az időnket: karrierépítéssel, bulizással, barátokkal, otthon pihenéssel. Rengeteg tevékenység közül választhatunk, ami eltereli a figyelmünket az egyedülléttel járó a fájdalmas érzésekről. Nézzük meg, milyen érzéseket találnánk belül, ha szánnánk rá időt:

Magány: nagyon gyakran az egyedülléttel párosul a magány érzés. Nem lehetetlen úgy időt töltenünk magunkkal, hogy nem érezzük magunkat magányosnak, ennek ellenére mégis sokszor a magány az elsődleges érzés. Sokszor hajlamosak vagyunk torzítani és annál is sötétebbnek látni a képet, mint amilyen: úgy érezzük, senki sincs, akire számíthatnánk és teljesen egyedül vagyunk ebben a nehéz helyzetben.

Szégyen: „valami baj van velem”. Mivel kívülről folytonos az elvárás, hogy idilli képeket mutass és valakivel együtt legyél - hisz egy magad fél-ember vagy, nem is egész-, ezért már nem marad más válasz a miért-re, mint hogy valami baj lehet veled, ha egyedül vagy. És ezt szégyellni kezded: azt is, hogy biztosan baj van veled és azt is, hogy nem vagy olyan tökéletes, mint mások.

Félelem: az ember gyakran kudarcok után marad egyedül. Szakítások, sikertelen randik sorozata lehet valaki háta mögött. És félelem. Félelem attól, hogy újabb fájdalom fog érni és félelem attól, hogy sohasem fog sikerülni.

Önmarcangolás: „nem vagyok elég jó”. Tankönyvi példa, hogy elvált szülők gyerekei gyakran magukat hibáztatják, amiért a szüleiknek nem sikerült. Ők a felelősök, ők nem voltak elég jók, a hiba bennük van- gondolják ezt ők. Ez a fajta önhibáztatás nagyon könnyen felerősödhet egy ilyen helyzetben. Ugyanúgy, akik elhanyagoló szülők mellett nőttek fel, bennük is előtörhetnek negatív érzések- például hogy az ő igényeik nem számítanak, vagy úgysem vesz róluk tudomást senki - és mindez nem vezet se jó érzéshez se nyitottsághoz. Hogy a szüleink viselkedése hogyan hat ránk, arról itt bővebben olvashattok.

Azért fontos pontosan detektálni, hogy mi zajlik belül, mert csak akkor tudunk változni, ha tudjuk, hogy mivel állunk szemben. Hogyha ez valakinek nehéz egyedül, ami teljesen érthető, akkor nyugodtan forduljon szakemberhez. Ezért vagyunk. Viszont elfedni fájó érzéseket más tevékenységekkel nem vezet hosszútávon megoldáshoz. Meg kell tanulnunk együtt lenni a magánnyal.

MEGOLDÁS

Ahogy az előbb is írtam, a szembenézés a fájdalmas érzéseinkkel a 0. lépés. Szépen fokozatosan érdemes beengedni őket és nem magunkra szabadítani minden rosszat. Hogyha nem szeretnénk egyedül csinálni, akkor kérjünk segítséget.

Mindenkinek meg kell találnia az egyensúlyt abban, hogy honnan kezdődik a figyelemelterelés és meddig pozitív, feltöltődés céljából választunk bizonyos tevékenységeket. Üljetek le és írjatok róla egy listát, hogy milyen tevékenységek töltenek fel benneteket. Ehhez ugye önmagában előfeltétel, hogy szántok magatokra időt.  Amikor tevékenységeken gondolkoztok, akkor érdemes külön kategóriát alkotni aszerint, hogy másokkal vagy egyedül végzitek. Ugyanis ugyanannyira fontos a szociális háló, a barátok, a család és a velük való interakció, mint az egyedül végezhető programok.

A pozitív gondolkodásról szeretnék írni még pár sort. Fontosnak tartom, hogy képesek legyünk észrevenni a minket körülvevő jó dolgokat kezdve az apróságoktól a nagy dolgokig. Hogyha megtanulunk örülni olyan jelenségeknek, amiket addig akár természetesnek vettünk (pl. természet szépsége) és egyre több pozitív gondolattal töltjük meg az életünket, annál jobban fogjuk érezni magunkat. Ebben segíthet a hála napló. Írjátok le minden nap, minden hétvégén, minden hónap végén, hogy miért vagytok hálásak. Döntsétek el, hogy milyen gyakorisághoz van kedvetek, de kezdjetek el örülni.

És íme pár javaslat, amiket felvehettek a listátokra, mint társas tevékenységek: barátokkal beszélgetés, családdal vasárnapi ebéd, barátokkal koncertre/színházba/moziba/kiállításra járás, utazás, videó hívások bezártság idejére.

Egyedül végezhető: kreatív tevékenységek (festés, tánc, ének, rajz), olvasás, film/sorozatnézés, takarítás, sport, főzés, jövő tervezés, hála napló, test-ápolás, növénynevelés, lakás dekorálás, utazás, self-care este bevezetése hetente egyszer.

Hogyha sikerül megtalálnotok az egyedüllétben a jót, akkor rájöhettek, hogy sokkal nagyobb szabadság van benne, mint amit látni enged az a sok negatív érzés, ami amúgy ki szokta tölteni ezt a teret. Hajrá!

Sokszor vagy feszült, mert nem felelsz meg a saját elvárásaidnak? Tökéletesre törekszel és nem tudod ezt elengedni? Meg kell tanulnunk megengedni magunknak a hibázást. Az apró repedéseket. Olvass tovább és tudd meg, miért.

MIT JELENT NEKED A TÖKÉLETES?

Az „elég jó” fogalmával először egyetemen találkoztam, mikor Donald Winnicott elméletéről tanultunk, hozzá kötjük az elég jó anya fogalmát. Ő azt mondja, hogy nem kell tökéletes szülőnek lenni ahhoz, hogy lélektanilag egészséges gyerekeket neveljünk fel. Elég jónak kell lenni. Ez azt jelenti, hogy figyeljünk a kicsi szükségleteire és elégítsük is ki azokat, de nem baj, ha az ő igényei mellett szülőként a sajátjainkat is figyelembe vesszük. Az sem baj, ha idővel, ahogy növekszik, éri enyhe frusztráció a kicsit, mert ezzel önállóságot tanul és megküzdeni nehézségekkel. A kulcs a fokozatosságban és a szélsőségek kerülésében van: természetesen nem kell agyonfrusztrálni a gyereket és figyelmen kívül hagyni őt, ugyanakkor totálisan alárendelni saját magunkat az ő szükségleteinek sem. Egy egyensúlyra célszerű törekedni, amiben a szülő és a baba is boldog, kiegyensúlyozott.

Mit vársz magadtól?

Ez a gondolatmenet azért tetszett, mert nem csak a szülői létre kivetíthető. Felszabadító az a tudat, hogy nem kell tökéletesnek lenned. Tökéletes nőnek, férfinak, munkatársnak, párnak, barátnak. Igazából mit is jelent bármelyik fogalom: tökéletes társ vagy tökéletes barát? Milyen jelentéseket, elvárásokat kapcsolsz saját magaddal szemben ezekhez a fogalmakhoz?

Én többek között olyankor szoktam emlékeztetni magam az elég jó fogalmára, amikor ezredjére írok át egy blog cikket vagy veszek fel egy videót, mert elégedetlen vagyok vele. Folyton a hibákat keresem és nyilván találom, aztán egy ponton túl már idegesen, frusztráltan rágcsálom a korpovit kekszem, mert maximalizmusra törekszem, de minek. Ilyenkor kúszik be az agyamba, hogy nincsen baj. Sosem lesz egy anyag tökéletes számomra. Felhatalmazom magam az elengedésre, a megbocsátásra saját magamnak. És megpróbálom 3 lépés távolságból szemlélni a produktumot. Hogyha azt mondom, hogy elég jó, mert azt kommunikálom vele, amit akarok, nincsenek benne óriás hiányok, hibák és segítek vele az olvasónak, akkor megvagyok. A tökéletlenség emberi. És őszinte.

A magunk felé támasztott tökéletesség iránti igény olyan súlyt helyez ránk, amit lehetetlen teljesíteni és ezzel állandó frusztrációt élünk meg.

Mit vársz mástól?

Amikor pedig mi vágyunk tökéletesre mástól, legyen az egy ebéd, egy randi, egy beszélgetés, vagy egy partner, akkor elvárásokat támasztunk. Elvárásokat, amiknek valaki másnak kell megfelelnie. Viszont mivel a tökéletesség szubjektív és kb. lehetetlen, ezért csalódások sorozata vár minket, ha ebben reménykedünk. Emlékezz vissza, hányszor akartál tökéletes első találkozást, vagy tökéletes karácsonyt, olyat, amit az amerikai filmekben láttál. Lehetséges ez egyáltalán?

Hányszor képzelted el a tökéletes férfit vagy nőt? Álmaid társát, aki jóban rosszban melletted áll és minden külső, belső tulajdonsága hibátlan? Nem baj, ha tudjuk, mit szeretnénk, ha vágyaink vannak. Igenis lebegjen a szemed előtt egy ideális kép, egy vágyott cél. Viszont a realitás talaján maradni elengedhetetlen. Olyan elvárásokat próbálj meg támasztani, amik reálisan elérhetőek. Nem lesz olyan szülinap minden évben, amire minden meghívottad eljön; nem lesz olyan társunk, aki mellett nem kell kompromisszumot kötnünk,  a kérdés inkább, hogy a kapcsolat, amiben vagyunk, a helyzet, amit választunk, elég jó-e.

ELÉG JÓ?

Hogyha dilemmád van bármilyen kapcsolatoddal – legyen az baráti, kollegiális, vagy párkapcsolat- azt érdemes végig gondolnod, hogy elég jó-e? Több jót kapsz belőle, mint rosszat? Mekkora kompromisszumokat kell kötnöd? Teljesen elveszel a kapcsolatban, vagy jelen vagy benne annyira, mint amire vágysz?

Jó dolog tökéletességre törekednünk: amikor egy munkahelyi feladaton dolgozunk, valakinek ajándékot készítünk, vagy koktélt keverünk. Viszont, ha nem tudjuk elengedni a tökéletesség iránti igényünket, akkor az életünkben üdvözölhetjük a szorongást, a félelmet, a dühöt, a frusztrációt.

Az elég jóra törekvés felszabadít, miközben elvárást is támasztunk. Mindenkinek az egyéni megítélésén múlik, hogy mit tart elég jónak, gyakorlatilag azt keressük, hogy mivel tudsz boldog lenni. Kiegyensúlyozott. Elégedett úgy, hogy megengeded magadnak és másnak a hibázást. És képes vagy megbocsátani. Magadnak és másoknak is.

Ahhoz, hogy növeljük az önismeretünket és jobban megértsük önmagunkat vissza kell nyúlnunk a múltba. Hogyha visszanézünk, akkor először a szüleink fognak feltűnni a horizonton. Az, hogy a szüleink hogyan viselkedtek velünk gyermekkorunkban befolyásolja a magunkról alkotott képet, hogy mit kezdünk a szükségleteinkkel, hogy mennyire hiszünk saját magunkban, hogy milyen párt választunk, mennyire vagyunk önállóak, mennyire vagyunk képesek bízni egy másik emberben és még sok mindent. Hogyha még messzebbre tekintünk, akkor más felmenőink is megjelennek, de a generációkon átöröklődő mintázatokról később.

Első blogsorozatomban a kötődés témakörét és ennek felnőttkori hatásait járjuk körbe. Most nézzük meg, hogy milyen felnőttkori kötődési mintázatok vannak és ezek hogyan működnek. Olvasási idő: 5 perc.

BIZTONSÁGOSAT A BIZONYTALANÉRT?

Nem csak a gyermekkori kötődésből lehet következtetni a felnőttkori kötődésünkre, azaz arra, hogy hogyan fogunk párt választani és hogyan fogunk a párkapcsolatunkban viselkedni. Kutatók nem álltak meg a gyermekkori kötődés kategóriáinál, tovább vizsgálódtak és felnőttkorra vonatkozóan 4 új típust határoztak meg. Ezek ugyan összecsengenek az Ainsworth által definiáltakkal, de mégsem pontosan azok. 

A következő szempontok alapján kategorizáltak a kutatók: mekkora mértékű a szorongás és az intimitás elkerülése egy emberben, illetve pozitív vagy negatív a magunkról és másokról alkotott képünk. Ez alapján a következő 4 típus született: biztonságos, elárasztott, elutasító, félelemteli. Mielőtt belevetnéd magad a leírásokba, egy pillanatra gondold át, hogy Rád mi a leginkább jellemző: hogyan gondolkozol magadról és másokról, illetve hogy állsz a szorongással és az intimitás igénnyel.

Megvagy? Akkor nézzük meg őket kicsit részletesebben:

Biztonságos:

Az ő esetükben alapvetően pozitív a magukról és a másokról alkotott képük, az intimitáskerülésük és szorongásuk pedig alacsony. Vagyis nyitottan fordulnak másokhoz, nem tartanak az egyedülléttől, magabiztosak, szívesen köteleződnek el és vannak kölcsönös függésen alapuló kapcsolatban.

Elárasztott:

Ők negatívan gondolkoznak magukról magas szorongással, viszont másokról a képük pozitív és nem kerülik az intimitást. Mit eredményez ez? Úgy érzik, hogy ők jobban szeretnének kapcsolódni a másikhoz, mint fordítva. Nem komfortos szoros kapcsolatok nélkül létezniük, de saját fontosságukban bizonytalanok. A „nem vagyok elég jó a másiknak” gondolatok pörgetői, akiknél elő-előfordul erős függés a másiktól.

Elutasító:

Ők azok, akik magukról pozitívan gondolkoznak és nem szoronganak, tartanak az intimitástól és a másikról hajlamosak negatívan gondolkozni. Szeretnek függetlenek maradni, akkor elégedettek, ha önállóan működhetnek és nem szeretik a kötöttséget: se ha ők függenek mástól, se ha más függ tőlük.

Félelemteli:

Ők azok, akik magukról és másokról is negatívan gondolkoznak, erősen szoronganak és nagyon kerülik az intim kapcsolatokat. Ebből elég egyértelműen következik, hogy nem keresik a függést, a közelséget. Ha vágynak is közeli kapcsolatra, nehezen bíznak a másikban. Félnek a csalódástól.

IS IT A MATCH?

Hogyha két biztonságosan kötődő ember találkozik, akkor azt úgy képzelhetjük, mint egy vasárnap esti romantikus amerikai filmet: minden passzol. Két elégedett ember, akik bíznak egymásban, figyelnek egymás igényeire, támaszai egymásnak, csodálatos szexuális élettel. Tudom, idilli és persze megint ismétlem magam: a valóság árnyaltabb, mint hogy bepréselhessük magunkat 1 kategóriába. Viszont az tény, hogy két biztonságosan kötődő ember elég harmonikus kapcsolatot tud létrehozni ahhoz, hogy elégedetten és boldogan tudjanak együtt lenni.

Biztonságosan kötődő és elárasztott kötődésű közötti kapcsolatban sokszor tolódhat a hangsúly az elárasztott fél nyugtatása felé, mivel ő partnerét magasztalja, de saját magát leértékeli. Amennyiben a biztonságosan kötődőnek nem fojtogató a társa intenzív függeni vágyása, úgy tudnak együttműködni.

Az elárasztott és elutasító párosítás már ennél komplikáltabbnak tűnik, mert az állandó függetlenségre vágyó elutasító fél nem fogja jól kezelni a másik bizonytalanságát. Akkor már jobban érzi magát egy hozzá hasonló függetlenségre törekvő másik elutasító mintázatú párral. Két elárasztott mintázatú ember képes teljesen belegabalyodni a másikba és egymás köré építeni az életüket, kizárva másokat.

Az eddigi blogsorozat cikkek segítségül szolgáltak, hogy egy kicsit gyakoroljátok az önismeretet és átgondoljátok, a szüleitek viselkedése hogyan és mennyire befolyásolta azt, hogy felnőttkorotokban milyen párkapcsolatot, milyen hozzáállású partnert választotok, mennyire vagytok önállóak, hajlamosak bízni másokban. Természetesen sok-sok olyan más élmény, tapasztalat húzódik viselkedésünk, döntéseink, párválasztásaink hátterében, amire most nem tértem ki, de ami késik, nem múlik!

Lélek-térképezés:

Hogyan gondolkozol magadról és másokról: alapvetően pozitívan vagy negatívan? Mennyire igényled az intim kapcsolatokat? Mennyire vagy féltékeny típus? Szoktad kontrollálni, ellenőrizgetni a másikat? Mitől érzed magad biztonságban egy párkapcsolatban?

Ahhoz, hogy növeljük az önismeretünket és jobban megértsük önmagunkat, vissza kell nyúlnunk a múltba. Hogyha visszanézünk, akkor először a szüleink fognak feltűnni a horizonton. Az, hogy a szüleink hogyan viselkedtek velünk gyermekkorunkban befolyásolja a magunkról alkotott képet, hogy mit kezdünk a szükségleteinkkel, hogy mennyire hiszünk saját magunkban, hogy milyen párt választunk, mennyire vagyunk önállóak, mennyire vagyunk képesek bízni egy másik emberben és még sok mindent. Hogyha még messzebbre tekintünk, akkor más felmenőink is megjelennek, de a generációkon átöröklődő mintázatokról később.

Első blogsorozatomban a kötődés témakörét és ennek felnőttkori hatásait járjuk körbe. Most nézzük meg, hogy a gyermekkori kötődési mintázatunk miatt milyen jellemzőket mutatunk és hogyan viselkedünk párkapcsolatban. Olvasási idő: 5 perc.

MIT HOZUNK MAGUNKKAL?

Mire eljutunk a felnőttkorig, már olyan sok tapasztalat ér minket - ami nem csak szorosan a szüleinkhez kötődik -, hogy teljes mértékben a gyermekkori kötődésünkre visszavetíteni a felnőttkorit nem lenne helyes. Ugyanakkor sok kutatás keresett és talált a kettő között összefüggést, így én is szeretném ezeket összekapcsolni azzal a gondolattal kiegészítve, hogy hiába léteznek kategóriák, az élet és a realitás ennél mindig árnyaltabb. 

Először is tisztázzuk, mi az a munkamodell. Bowlby, akihez a kötődéselméletet kapcsoljuk, belső munkamodellnek nevezte azon élményeknek a halmazát, amiket a gyermek az elsődleges gondozóhoz kapcsol. Ezekből a tapasztalatokból létrejön egy belső reprezentáció, ami később irányítja a viselkedésünket, az érzéseinket, értelmezésünket. Azaz azt is, hogy később milyen társas kapcsolatokat fogunk választani, legyen az baráti vagy párkapcsolat.

Felmerül a kérdés, hogy amennyiben kiskorunkban kialakul egyfajta kötődési mintázat, belső munkamodell, az teljesen rugalmatlan marad és örökre ezzel kell együtt élnünk, vagy változtatható? Stabil marad-e a mintázat vagy lehetnek benne változások? A válasz jelenleg erre az, hogy van esély a változásra, de nem egyszerű: a bizonytalan kötődésen tudunk változtatni, túl tudunk lépni, ha olyan társat találunk, akivel biztonságosabb kötődést tudunk kialakítani. Ez ugyanakkor azért nehéz, mert a bizonytalan kötődés gyakran elidegenít másokat és a sorozatos élmény, hogy elriasztjuk a másikat, csak erősíti azt a megélésünket, amiből a bizonytalan kötődésünk eredendően táplálkozik. Ez egy szomorú körforgás.

Az is kérdéses, hogy minden emberhez ugyanúgy viszonyulunk-e majd, ugyanúgy kötődünk-e, vagy rendelkezésünkre áll többféle mintázat is? Jelenleg úgy tűnik, hogy bizony képesek vagyunk többféleképpen kötődni, ennek egyik oka lehet, hogy amennyiben két gondozó nevel minket, úgy különböző mintázatot alakítunk ki a két minket nevelővel kapcsolatban. Gondolj csak bele abba, hogy hogyan kötődsz egyik vagy másik barátodhoz. A kollégáidhoz és a legjobb barátodhoz. Ugye, hogy van eltérés? Nagy különbség található tehát abban, hogy hogyan kötődünk egyénekhez, csoportokhoz, barátokhoz, párokhoz az életünk során. Van egy „tipikus beállítódásunk”, egy tendenciánk, ami eredhet gyermekkorunkból, de a felnőtt élet és a valóság annál sokkal árnyaltabb, hogy csak egyféle kötődési mintázatunk legyen. 

Szóval azzal a tudattal, hogy ezek keveredhetnek, miközben él bennünk egy domináns mintázat, nézzük meg együtt az egyes gyermekkori kötődéskategóriák megjelenését felnőttkorban.

Biztonságos kötődés mintázata felnőttkorban: 

Akikre ez jellemző, ők képesek önállóságra, az önértékelésük megfelelő, képesek olvasni a környezetükben lévők igényeit, érzéseit, odafigyelőek, megértőek velük.  Érdekes vizsgálati eredmény, hogy stresszhelyzetben a biztonságosan kötődő nők, szemben az elkerülő kötődésűekkel, több támogatást kérnek partnerüktől. A biztonságosan kötődő férfiak minél jobban szorongott a társuk, annál inkább támogatták őket. 

Jellemző rájuk, hogy megküzdésként mások társaságát választják, a stresszt, feszültséget jól kezelik, nincsenek nagy érzelmi kilengéseik. Általában stabil baráti és párkapcsolatuk van, barátságosak, befogadóak, nyitottak a környezetükkel.

Elkerülő kötődés mintázata felnőttkorban: 

Őket egyértelműen távolságtartás jellemzi. Egy kutatás szerint stresszhelyzetben ők elhúzódnak a partnerüktől, nem igényelnek támogatást, amikor szoronganak. Feszült párjuknak kevesebb megnyugtatást nyújtanak, mint a biztonságosan kötődők. Gyakran a megküzdésük is maga az elkerülés: nem gondolnak bele a helyzet súlyosságába. A munkájukba szeretnek elmerülni, nem vágynak igazán társas kapcsolatokra. Mivel az alapbeállítottságuk az, hogy végül el fognak fordulni tőlük, ezért nem is könnyen köteleződnek el, könnyebben választanak alkalmi kapcsolatokat, ami nem jár kötöttségekkel, elvárásokkal. Függetlenek, magukra támaszkodnak elsősorban. 

Ambivalens kötődés mintázata felnőttkorban:

Már a névből is adódik, hogy ellentmondásosan viselkednek: egyszerre ragaszkodnak a partnerükhöz és utasítják el őket. Attól a kiszámíthatatlanságtól, amiben felnőnek, nem tanulnak önállóságot. Sőt, erős függési igényük lesz, folyamatos visszajelzésre, szimbiotikus élményekre van szükségük. Emögött kétség és félelem húzódik, ami saját maguk megkérdőjelezéséből fakad. Kicsi figyelmet kap a másik, mert a saját riadalmuk tölti ki a belső teret. Stresszhelyzetben gyakran magukat hibáztatják, elsodorják őket az érzések és nem a megoldásra koncentrálnak. Munka tekintetében az elismerés hajtja őket, itt is a visszacsatolást várják, de ritkán érzik azt elégnek.

Dezorganizált:

Őket a szétesettség jellemzi. Nincsen egy biztos belső pont, egy koherens rendszer, amit be tudnának vetni. Általában indulataikat, feszültségüket nehezen vagy nem tudják kezelni, aminek következtében agresszívak lesznek, bántalmazóak a kapcsolatukban. Szeretnének kötődni, de rettegnek is tőle, mindezt pedig nem tudják elég jól kifejezésre juttatni.

Összeilléseket tekintve a biztonságosan kötődők a legelégedettebbek, ők találják meg leginkább a hangot egymással és teljesednek ki a kapcsolatukban. Két elkerülő és két ambivalens kötődésű ember pedig ritkán talál egymásra és maradnak együtt. 

Na de a kutatók nem álltak meg a gyerekkori kötődés meghatározásánál, mert bizony felnőttkorunkra, még ha vannak is együttállások a gyermekkori kötődéssel, már új besorolást alkottak. A következő részben kiderül, hogy milyen felnőttkori kötődéstípusok vannak, Rád vajon melyik a legjellemzőbb?

Lélek-térképezés:

Mennyire tudod magad beleengedni kapcsolatokba és biztonságban érezni magad bennük? Mennyire igényled a függetlenséget? Milyen félelmek, szorongások húzódnak benned, amikor párkapcsolatról van szó? Mennyire függsz a másiktól?

Amennyiben bántalmazást tapasztalsz a környezetedben, fordulj ide segítségért:
Gyerekeknek: Kékvonal:116-000 
Felnőtteknek: bantalmazas.hu; 06-80/205-520