A karácsony nagyon sok mindenről szól: rohanásról, idegeskedésről, együttlétről, ajándékokról, csendről, nyüzsiről. Kinek, miről. Minden embernek eltérő emlékei kapcsolódnak a karácsonyhoz: van, akinek egész életében ez egy meghitt ünnep volt, így boldog pillanatok kötődnek hozzá, vannak, akiknek a konfliktusok elsődleges forrása. És vannak olyanok is, akiknek az elvesztett szeretteikről szól.

Megjelent nemrég az a reklám, amiben az az idős bácsi egyedül tölti a karácsonyt. Felhívják benne a figyelmet arra, hogy sok idős ember él egyedül és figyeljünk rájuk. Jellemzően ők azok, akikben a legtöbb a fájdalom a karácsony közeledtével, mert többeket veszítenek el az évek során. Persze a kor nem feltétel, alakulhat úgy az élet – és alakul is -, hogy már ideje korán elmennek a szeretteink. Mindenesetre az ünnepek táján felerősödik az amúgy is sokszor elviselhetetlen hiányuk.

Gyerekként nem értettem, hogy a nagymamám miért szomorú karácsonykor. Hogyan lehet ilyenkor magunkba roskadni, hát ez a legszebb nap a világon! Aztán felnőttem és egyre jobban beleláttam abba a fájdalomba, ami benne él. Ő sok mindenkit vesztett el, most 90 éves, a szüleit, a testvéreit, a gyerekét. Olyan fájdalom ez, amivel együttélni nehéz. Azon a napon, amikor pedig a családról, közös élményekről van szó, olyankor különösen.

Mikor kicsi voltam, akkor a magam gyermeki módján próbáltam jobb kedvre deríteni, bevonni, viccelődni. Néha mérges is voltam, amiért ebben ő nem partner. Aztán ahogy én is idősödtem elkezdtem vele beszélgetni. De csak annyira, amennyire neki ez belefért. Ha egyáltalán nem akart, akkor másról beszélgettünk. A lényeg, hogy figyeltem rá. Hogy azt csináltam, amiről ez az ünnep szól: vele voltam. És valahogy odafigyelésemen és a karácsony-lelkesedésemen keresztül oldódott.

Abba vontam be, amihez kedve volt. Megtanultam nem erőltetni olyat, amihez neki nincs kedve. Egy ponton nem akartam erővel boldognak látni, hanem elfogadtam, hogy neki ez a nap ilyen. Meséltettem azokról, akik hiányoznak neki, persze, csak ha akart. Minden évben kifaggatom, hogy milyen volt az ő gyermekkorában a karácsony. Hogy alufóliába tekert diót raktak a fára dísznek. Hogy milyen volt több generáció együttélésével a karácsony? Mi volt a menü, mit szeretett ebben az egészben? Volt-e akkor nagy hó? Énekeltek-e? A lényeg, hogy nem erőltetek semmit, csak engedem.

Persze nekem is meg kellett érkeznem oda, hogy megértsem a családom. Azoknak a története, akik a nagymamámnak hiányoznak, az én történetem is. Csinálhatok én úgy, mintha nem fájna, de igazából nekem is fáj. Azzal együtt, hogy őszintén szeretem a karácsonyt és boldog is vagyok. Tartalmazni egyszerre fájdalmas és boldog érzéseket nehéz, viszont sokkal igazibb, mint bármi más. Nem kell kicsattanóan boldognak lennünk, lehetünk szomorúak, búskomorak, dühösek úgy, hogy közben szeretjük is ezt az egészet. A megengedés a fontos, magunknak és másoknak is, hogy had fájjon miközben beengedem azt is, ami jó. Az önismereti utam hozta el a szomorúságot és a gyászt, ami a karácsonyaimhoz kötődik, de együtt tudok ezzel lenni már és nem akarom eltagadni.

Szóval, ha túllátunk a rohanásos, idegeskedős vonalán a karácsonynak, akkor ez talán egy más fajta kihívás: megérteni azt, akinek fáj, támogatni azokat, akik egyedül vannak, egyedül érzik magukat, vagy hiányzik nekik valaki. Boldog Karácsonyt Nektek, legyetek úgy ebben a pár napban, ahogyan a legjobb Nektek és legyetek ott azoknak, akiknek szüksége van rátok.

Biztosan sokatoknak ismerős jelenség a túlvállalás és az abban való totális kimerülés. Amikor helyt kell állni több, különböző helyzetben, szerepben, de a hullámok összecsapnak, mert a nap csak 24 órából áll és mert a kapacitásaink végesek. Kérdés, hogy mit lehet tenni a kiegyensúlyozottság érdekében és a kiégés ellen.

LELKESEDÉS

Nagyon fontos az alapoknál kezdeni, vagyis feltenni magunknak a kérdést, hogy “Mit szeretek annyira szenvedéllyel, mi tölt el olyan lelkesedéssel reggel, hogy érdemes legyen miatta boldogan, energikusan felkelnem az ágyból?” Mert ha ez megvan, akkor is benne van az elfáradás kockázata, de a felépülés könnyebb lehet. Csapdája ennek a felállásnak, hogy amit imádunk, azért hajlamosak vagyunk félretenni magunkat. Vagyis motiváció szempontjából fontos olyan munkát, projektet, hobbit választanunk, amit igazán szeretünk, ugyanakkor tudatosan figyelni a saját jelzéseinkre: mikor van szükségünk a kikapcsolódásra!

KIÉGÉS

A kiégés sokkal könnyebben jön el, ha olyasvalamivel foglalkozunk nap, mint nap, ami nem érdekel minket. Nem feltétlenül a monotonitással van a baj, mert van olyan, aki ebben tud flow élményt megélni. Inkább azzal, ha érdektelen, amivel foglalkozunk, vagy ha egyáltalán nem is szeretjük azt. Itt jön a kihívás, amivel olyan sokat küzdenek: megtalálni, hogy mi az, amiben ki tudsz teljesedni. Ennek felfedezésében egy coach is sokat tud segíteni, akivel fókuszált munkával összegyűlhet egy olyan lista, ami illeszkedik a vágyaidhoz, erősségeidhez. Fontos, hogy nem elég megtalálni az irányt, lépéseket is érdemes meghatározni, ami a célod felé vezet. Akciótervvel már sokkal könnyebb, hiszen eltűnik az egyenletből a megvalósítás bizonytalansága.

A kiégés másik nagyon gyakori oka, ha valamit napi 10-12 órában csinálunk. Ha valami elárasztja az életünket és nem tudunk neki gátat szabni. Sok munkáltató sajnos visszaél az alkalmazottai energiáival, ráérésével és a szerződésben foglalt óraszámon túl is dolgoztatják őket. Sokan szeretik a home office-t, viszont ott aztán tényleg hatalmas kihívás, hogy a munka ne kússzon be a magánéletbe.

Tudom, hogy felmondani, munkahelyet váltani nem könnyű. Hogy van, akinek a lehetőségei korlátozottak. Viszont sokaknál látom, hogy léphetnének, mégsem teszik. Ez messzebbre vezet, mert az ő esetükben szó van a szükségleteik kifejezésének nehézségeiről, önérvényesítésről, vágyak megfogalmazásáról. Én azt vallom, hogy ha valami nekünk rossz, akkor azt ismerjük fel és változtassunk rajta. Persze ez annál sokkal nehezebb, mint ide leírni. Viszont azt is tudom, hogy milyen lelki és sokszor fizikai fájdalmakat okoz az, ha az ember nem lép. A satuba szorított létezésnél kevés rosszabb van! Ráadásul a változás az, amitől rengetegen félünk, legtöbbször azért, mert valami bizonytalan sejlik fel mögötte. Nagyon sok minden befolyásolja, hogy mennyire bírjuk jól viselni a változást: hogy mekkora a kontroll igényünk, mennyire vagyunk derűlátóak vagy pesszimisták, kocákázatvállalóak, spontának, nyitottak, kalandvágyóak és még sorolhatnám. Viszont az az egy biztos, hogy amikor az egészségünk a tét és azt érezzük veszélyben, akkor cselekednünk kell.

És akkor van az az élethelyzet, amikor szeretjük, amiket csinálunk. És azt gondoljuk, hogy baromi nagy a teherbírásunk. Ennek a kettőnek a kombinációja is veszélyes. Itt alapvetően jó úton vagyunk, szenvedéllyel szeretjük a munkánk, a hobbink, a családunk, amit tanulunk. És sokat is akarunk belőle. Meg szuperül akarunk mindenhol teljesíteni is. Na hát itt jöhet a baj. Mert elfogyunk, mert valahol nem fogunk tudni helytállni. Mert a végén saját magunkra nem fog időnk jutni. Szóval ennek a működésnek a titka a profi időbeosztás, az önszeretet (énidő megteremtése) és a hibázás elfogadása, vagyis a megengedő viszonyulás saját magunk felé.

MEGOLDÁS

Kicsit olyan volt a fentieket leírni, mintha azt mesélném, hogy az elvarázsolt erdőben sétálva mennyi veszély leselkedik ránk. Az se jó, ha unjuk a munkánk, de az se jó, ha nagyon szeretjük, mindenhol ott a kockázat, hogy elfogyunk. A jó hírem az, hogy a helyzet korántsem ennyire lehangoló, mert hogy van varázspálcánk, csodaszerünk - kinek hogy tetszik- és az a tudatosság. Tudatos tervezéssel, önismerettel, saját magunkra való odafigyeléssel felül tudunk kerekedni a kiégésen, a felőrlődésen. A lényeg, hogy legyen ezen fókuszunk!

Nagyon sokan beszélnek, számtalan platformon, a megbocsátásról. Arra bíztatnak, hogy bocsássunk meg annak, aki megbántott és engedjük el a haragot, mert az csak minket mérgez. Ezzel a gondolattal teljesen egyetértek. Viszont az zavaróan hat, hogy olykor annyira vehemensen puffogtatják ezt a gondolatot mások, mintha könnyű lenne. Pedig a megbocsátás kivitelezése annál sokkal nehezebb, mint amilyen egyszerűnek páran feltüntetik. Természetesen különbözik a helyzet, ha olyan személynek kell megbocsátani, aki beismerte a hibáját és elnézést kért, vagy ha olyannak, aki ezt sosem tette meg. Mindenesetre a megbocsátás témaköre, így vagy úgy, de rejteget kihívásokat.

Azt már tudjuk, hogy a pszichológusok sem tökéletesek, sőt ugyanolyan esendők, mint bárki más, így most lerántom a leplet az egyik gyengeségemről: számomra a megbocsátás kihívást jelent. Gyakran nehezemre esik elengedni sérelmeket, volt olyan, amit évtizedekig cipeltem. Mentségemre szóljon, nem egy laza karcolás volt maga a seb, mélyebb rétegeket ért, lelki-belsővérzést okozva. Cipeltem, véreztettem magam általa jó sokáig.

Megbocsátás & Elengedés

Minél mélyebbre ásunk, annál inkább gazdagodik a megértésünk és leszünk képesek távolodni a fájdalomtól. Ha lépéseket kellene meghatároznom, a következők lennének ezek:

Érzések, szükségletek definiálása

Ahogy teltek az évek és lettem egyre tudatosabb arra jöttem rá, hogy a megbocsátásnak nem a másik feloldozása a kulcsa. Hanem saját magunk felszabadítása. Különböző érzések kapcsolódnak a „meg nem bocsátáshoz”: okozhat valakiben végtelen szomorúságot a fájdalom, amit cipel. Vagy lehet valaki elképesztően dühös. Dacos. Gyűlölködő. Kétségbeesett. És még sorolhatnám. Keresd meg a te érzésedet, ami a sérelemhez kapcsolódik, és ami aktivizálódik, mikor arra gondolsz, aki megbántott. Ha ez megvan, akkor megvan az érzés, ami marcangol. Amit senki sem tud eltüntetni, csakis te. Faramuci helyzet, őszintén tudom: hogyha egy múltbéli sérelem kísért, akkor nem tudod meg nem történté tenni. Ráadásul jellemző, hogy nem is te okoztad a saját fájdalmad. Az is lehet, hogy ráhatásod sem volt a helyzetre, amiben sérültél. És valaki mégis beléd szúrt. Az egyetlen dolog, amire ráhatásod van, az a jelened. Hogy hogyan kezeled azt az érzést, amit az imént már definiáltál. Viszed magaddal tovább? Esetleg átadod a gyermekeidnek? Levered az összes férfin vagy nőn, akit utadba sodor az élet? Bosszút állsz mindenkin, aki csak hasonlít arra, aki bántott? Mérgezed vele a szervezeted addig, míg fizikai tüneteid nem lesznek?

Vagy valahogy megpróbálod elengedni?

Hogyha fiatalkorunkban ér a trauma, a fájdalom, akkor hajlamosak vagyunk az akkor működésbe lépett és tanult reakciónkat beépíteni az eszköztárunkba, majd hosszútávon ezzel működni. Hogy érzékeltessem, saját példát hozok: én lobbanékony vagyok. Kiskoromban, amikor valami annyira fájt, hogy beleszakadt a szívem, akkor is inkább dühös lettem, pedig valójában, a mélyen, szomorú voltam. De ez esett jól, ez jött ösztönösen, és erre reagált a környezet, úgyhogy ezt tanultam meg. Dühösnek lenni, ha szomorú vagyok. Ezt a stratégiám, mivel nem tudatosan alkalmaztam, nem ismertem fel egy darabig. Éppen ezért különösen nehéz és kemény munka volt eljutnom a saját érzésem detektálásáig, amiben ugyan volt harag, de a mélyén iszonyatos szomorúság. És itt jön az újabb kérdés: mi fáj igazán? Melyik szükségleted sérült? Értéktelennek érzed magad? Elhagyottnak? Magányosnak? Gyengének? Kontrollvesztettnek? Feleslegesnek? Mi bújik meg az érzés mögött? Minél mélyebbre ásunk, annál biztosabban épülünk újra a fájdalomból. Az önismeret fontosságáról ide kattintva tájékozódhatsz.

Felelősség

Veszélyes területre tévedünk, mert a felelősség keresése könnyen átfordulhat hibáztatásba. Fontos, hogy amikor a saját felelősségünket kutatjuk, akkor ügyeljünk rá, hogy ne csapjon át a folyamat önostorozásba, inkább arra fókuszáljunk, hogy megtaláljuk a tanulságokat: mit és hogyan fogunk másként csinálni, ha hasonló helyzetbe kerülünk? Ahogyan az is fontos, hogy ne vesszünk el teljesen a másik hibáztatásában. Egyszerűbb a másikban megtalálni a hibát, magunkat pedig felmenteni, ugyanakkor a legtöbb helyzet két emberen múlik. Még ha nem is egyenlő a felelősség, de azt a kérdést is érdemes feltenni, hogy én mit tehettem volna másként?

Helyzetértelmezés

Fontos sorra venni a tényeket. Minden érzelemtől mentesen. Ez segíti a megértésünket. Aztán végiggondolni, hogy a helyzetben mi szólt rólam, mi szólt a másikról? Itt is elsősorban a saját dinamikánk a fontos, arra van hatásunk. Viszont a másik megértése kiúttal szolgálhat.

Megértés és elfogadás

Úgy hiteles, ha kicsi betekintést engedek a saját folyamatomba. Én éveken keresztül azt éreztem, hogy képtelen vagyok a másikat megérteni. Azt éreztem, hogy arra nincsen se magyarázat, se bocsánat, amin nekem miatta keresztül kellett mennem. Aztán ahogy telt az idő először megértettem magam, és ami talán még fontosabb, elkezdtem magam nagyon szeretni. Megtaláltam azokat az értékeket, tulajdonságokat, amik még ebben az iszonyatos időszakban is átsegítettetek a nehezén. És elfogadtam a kevésbé szerethető oldalam, ami a sérülésnek köszönhetően megszületett. Amikor ebből egy integrált kép állt össze, na onnantól kezdődhetett a koherens működés. Mert hogy a trauma szétszed. Szétszakít. És aztán neked kell egyesével a helyére pakolni az üvegszilánkokat. Vérzel közben, mert megvágod magad és nem olyan lesz az ablak, mint az eredeti. Hanem sokkal jobb: komplexebb, árnyaltabb, színesebb, izgalmasabb. És te baromi büszke leszel. És miközben megérted saját magad, a fájdalmad gyökerét, hogy mi sérült valójában, majd elkezded megérteni a másikat is. Nem egyetérteni vele. Nem azonosulni vele. Az út végén is lehet, hogy azt fogod mondani, hogy a te világodban értelmezhetetlen, amit tett. De azt megértheted, hogy ő a saját határai, keretei, képességei szintjén ezt tudta, ennyit tudott. Megérted az ő lényegét, milyenségét, működését. És itt a harag, a szomorúság, átfordulhat empátiába, vagy egyszerű megértésbe.

A tomboló düh és gyűlölet olyan köd, amin keresztül megértéssel fordulni afelé, aki bántott, vagy a közös történetetek felé, szinte lehetetlen. A megbocsátás egy folyamat különböző lépésekkel. Olyan lépésekkel, amik néha összecsúsznak, felcserélődnek. Sokszor kísérő nélkül fel sem tudjuk dolgozni a történéseket, így a barátok, vagy egy szakember jól jönnek az úton. Viszont hogyha sikerül eljutni a megértés fázisáig, ott felszabadulsz. De persze a megbocsátás nem kötelező, vagy nélkülözhetetlen. Csak egy út a sok közül.

Mindezt azért írtam le, mert tudom milyen azon a mocsaras területen sétálni, ahol a fájdalom felemészt. Tudom milyen lehetetlennek tartani a megértést vagy a megbocsátást. De azt is tudom, hogy milyen ott ülni az asztalnál és elfogadással nézni azt, aki mindezt okozta. El lehet távolodni a fájdalomtól. És le lehet tenni a haragot.

Elmondható, hogy napjainkra a fontosabb életesemények kitolódtak ahhoz képest, hogy az előttünk lévő generáció mikor tette meg ezeket a lépéseket. Gondolok itt az elköltözésre otthonról, házasságra, gyerekvállalásra. Mindezekkel együtt az is későbbre tolódott, hogy mikor költöznek el a fiatalok otthonról, erről már korábban beszélgettem a Manna FM-en Prekopa Donáttal, itt tudjátok meghallgatni. Természetesen ennek nagyon fontos gazdasági okai, generációs okai is vannak, most nézzük meg, hogy mik állhatnak ennek pszichológiai szempontból a hátterében és milyen következményekkel járhat mindez.

A maradás okai

A család egy rendszer és a működését a benne résztvevők tartják fenn, vagyis a szülők és a gyerekek. Minden félnek van felelőssége a helyzet fennállásában és vannak bizonyos motivációi, félelmei. Az érzelmi és fizikai leválás egy nehéz folyamat, sokszor mindkét félnek.

A túlvédő szülői nevelés eredménye lehet az önállótlanság, gyenge kudarckezelés, kihívásoktól való félelem, bizonytalanság, erős szorongás a változástól, gyenge alkalmazkodóképesség. És ez mind mind oka lehet annak, hogy a gyerek nem mer kirepülni. Gondoljunk csak bele: végez az egyetemen, el kellene helyezkedni az első munkahelyen, de fél. Fél, hogy neki ez nem fog menni, túl nagy kihívás. Hogyha nem tanulunk meg önállóan megoldani kihívásokat, akkor nem fogjuk magunkat kompetensnek érezni és félni fogunk oly sok mindentől.

Az egyszülős családoknál különösen nehéz az érzelmi leválás, mivel könnyen alakulhat ki bűntudat a gyerekben, hiszen nem akarja magára hagyni a szülőt. Ezt nehezíti, ha megtörténik a parentifikáció fiatalkorban, vagyis a gyerkőc szülői/partneri szerepbe lép lélektanilag, vagyis támasza lesz az édesanyjának/édesapjának.

Az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy nincs kimozdító tényező, azaz se egy párkapcsolat, se egy új munkalehetőség, mert az önállótlan, vagy elkényelmesedett gyerekek nem tudnak kialakítani, ilyeneket, hiányzik az eszköztáruk.

A szülői oldalon pedig ott van a fontosság érzése. Akkor, hogyha a szülő gondoskodhat a gyerekről, gyakori kapcsolattartás van köztük, hisz egy fedél alatt élnek, akkor hasznosnak érzi magát. Ezen felül pedig hogyha a gyerekek kirepülnek, az azzal jár, hogy a szülők ismét ketten maradnak. Újra párként kell elkezdeniük működni, saját magukra fókuszálva, nem pedig a gyerekekre. Ez egy új életciklus, új kihívásokkal. Az ettől való félelem is motiválhatja a szülőt a gyerekek otthon tartására.

Következmények

Ahogyan korábban is írtam a kudarckezelés, talpraesettség, önállóság hatékonysága csökkenhet. Veszélyezteti a jól működő párkapcsolatok kialakulását. Biztos helytállást a munkában. Torzulhat tőle a személyiség, létrejöhetnek irreális elvárások mások és a világ felé.

Mit lehet tenni?

Elsősorban a szülő feladata ránevelni preventíven már tinédzserként a gyerekeit az önállóságra például úgy, hogy bevonja a házimunkába, pénzügyekbe, munkára ösztönözni, nem mindent ad meg neki készen.

A gyerek feladata az énhatárok kialakítása. Meghúzni a vonalat, hogy a szülő mibe, meddig és hogyan szólhat bele. Ez elkezdődik már tinédzser korban, amikor becsukjuk az ajtót, amikor nem esszük meg az ebédet, akkor sem, ha anya azt mondja erre, hogy „Tehát nem szeretsz.”.

Ezen felül a kommunikáció a kulcs. Nyilván, ha már „be van kódolva a családba”, hogy a gyerekektől az önállósodás az elvárás, akkor a leválás, külön költözés nem is lesz kérdés.

Ám ha valamelyik fél elégedetlen, ott a kommunikáció a megoldás. Az asszertív alapelvek mentén, azaz nem a másikat minősítve, hanem a saját érzéseinkről beszélve, egy olyan win-win helyzet kialakítása a cél, ami mindenkit boldoggá tesz: pl. a gyerek elköltözik, de kezdetben hazajár hétvégente.  Ez egy teljesen új felállás, új szabályrendszert igényel. A világon minden konfliktus rendezéséhez megfelelő kommunikáció szükséges. Hogyha ez egyedül nem megy, érdemes szakember segítségét kérni.

Hogy mit gondol a témával kapcsolatban Peller Mariann, vagy épp Miller Dávid, azt is megtudhatjátok a következő videóból, amiben egy rövid interjút láthattok velünk, mely az RTL Reggeliben készült.

Fotók: Canva Images

Az a jelenség sok mémalkotót megihletett már, amiről ma írni fogok. Olvastam egyszer valami olyasmit, hogy ne projektet válassz, mikor párkapcsolatba kezdesz, hanem társat. Gyakori jelenség, hogy meg akarjuk menteni, változtatni a másikat. Az elején is láthatóak az úgynevezett „red flagek”, a piros lámpák, azok a hibák, hiányosságok a másikban, melyek idővel bizony kardinális problémákat fognak eredményezni, de ezeket szeretjük ignorálni. Mert azt mondjuk magunknak, hogy majd mi megváltoztatjuk a másikat. Velünk majd más lesz, mint az előttünk lévőkkel. Mert a mi kapcsolatunk különleges. Mert nekünk ez menni fog.

Eredettörténet

Kezdjük az alapoknál: miért megyünk bele ilyen kapcsolatokba? Mint sok kérdésre, erre sincs egyetemes válasz, de felsorolok pár alternatívát:

Mert azt tanultuk a szüleinktől, hogy a párkapcsolat egyenlő a folytonos küzdelemmel. Mert azt tanultuk gyerekkorunkban, hogy minket nem lehet igazán szeretni, nem vagyunk elég jók, ezért elfogadjuk a bántó, elhanyagoló bánásmódot. Mert nagyobb katarzist várunk egy olyan kapcsolattól, ahol meg kell ugrani kihívásokat és vágyunk erre a katarzisra. Mert a másik elhiteti velünk, hogy ez most különleges és mi emiatt azt gondoljuk, hogy sikerülhet. Mert ez egy bántalmazó kapcsolat, amiben a másik képes tökéletesen manipulálni. Mert elhagyott minket az egyik szülőnk és a partnerünk megtartásával, megszelídítésével akarjuk újraírni azt, ami gyerekkorunkban elszenvedtünk. Mert az alacsony önértékelésünk miatt felemelve érezzük magunkat egy ilyen „csodapartner által” és végül is elnézhetőnek találjuk a hiányosságait.

Rengeteg eredettörtént van, azt kell megtalálnunk, hogy mi a miénk. Milyen üzeneteket hozunk a gyermekkorunkból, ami egy bántalmazó, elhanyagoló kapcsolat választására ösztönözhet. Arról, hogy egy bántalmazó ember milyen stratégiákat alkalmaz és ezekkel hogyan tartja a másikat maga mellett, itt olvashatsz: https://razs.blog.hu/2021/01/28/verbalis_abuzus

Ami benne tart

Mi történik akkor, ha benne vagyunk egy kapcsolatban, ahol már inkább összemorzsolódunk a másik tettei miatt?

Lehetséges, hogy ideig-óráig beletemetkezünk az apróbb javulásokba. Magunkkal is elhitetjük, hogy ezek a kisebb előrelépések egy jobb jövőt ígérnek. Felnagyítjuk a sikereket és becsukjuk a szemünket a vissza-visszatérő hiányosságokra, másoknak írt üzenetekre, lemondott randikra, minősítő szavakra.

Van olyan szakasz, amikor a környezetünk próbálja meg felhívni a figyelmünk rá, hogy nincs egyensúly a kapcsolatban, hogy a másik közel sem tesz bele eleget. Hogy kihasználás folyik. De ugye a kívülről jövő tanácsokkal az a baj, hogy könnyen tűnhet ítélkezésnek, illetve azt, amit kívülről kapunk, nehéz belsővé tenni. Barátként különösen meg kell fontolni, hogy hogyan próbálunk meg segíteni a másiknak.

És akkor eljön az a pont, ahol az ember érzi, hogy ez méltatlan. Erőre lel, vagy csak már annyira egyértelműen boldogtalan, annyira tagadhatatlanul bántalmazóvá válik a másik viselkedése, hogy végre kimondja: ez így nem jó és nem is megmenthető. És innen indul az igazi harc, az elmozdulás kihívása. Realizálódik, hogy ez az egész egy csapdahelyzet, hiszen sokszor már hosszú, kínkeserves, izzadságos évek mentek bele ebbe a kapcsolatba. Minél több idő, energia, szenvedés, élmény gyűlik össze, azt annál nehezebb otthagyni.

A másik, amit talán a legnehezebb elengedni, a perspektíva. Ami igazából csak fantázia, de mint tudjuk, a fantáziánk az egyik legerősebb áldásunk és néha átkunk egyben. Mert a fantáziának olyan erős ereje van, hogy képes minket hatalmas célok felé lökni, de a csődbe is. Például hűtlenség esetén az egyik legnagyobb szívó ereje a fantáziának van, az elképzelt forgatókönyvek egy harmadik személlyel elképesztően hatalmas erővel tudnak elvinni, távolítani a másiktól. Ugyanígy, amikor évek munkája van egy kapcsolatban, akkor visz előre az a kép, hogy a másik megváltozik. Hogy mi ketten, ha ezt képesek vagyunk megvalósítani, akkor mi leszünk a legerősebbek. Nehéz azt a pontot elérni, mikor felismerjük, hogy ez a perspektíva valójában egy illúzió. És a kilépést ez nehezíti talán a leginkább: elengedni az elképzelt jövőképet.

Feldolgozás

Hogyan lehetséges továbbmenni egy ilyen kapcsolatból? Az ember úgy érzi magát egy méltatlan kapcsolat után, mintha megrágták és kiköpték volna. Nem elég, hogy a másik rengeteg fájdalmat okoz huzamosabb időn keresztül és ezt már nehéz feldolgozni, de ilyenkor hajlamosak vagyunk saját magunkat is bántani. Miért maradtam ennyi ideig ebben? Főleg, ha már tudtam és mindenki mondta, hogy mennyire nevetséges ez a helyzet? Az önmagunknak való megbocsátás egy fontos lépése a gyógyulásnak. Ahogyan az is, hogy megértsük, miért maradtunk benne egy ilyen kapcsolatban.  Miért akartuk ennyire? Mit akartunk kivenni belőle?

Nagyon sokszor az alacsony önértékelés áll annak hátterében, hogy ezt a dinamikát választjuk. Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, de egy dinamikát ketten működtetnek. Mikor valaki alapvetően alacsony önbizalommal, alacsony önértékeléssel lép be egy mérgező kapcsolatba, annak a végén még alacsonyabbal távozik. Ezt újraépíteni a következő kihívás. Azt fontos megértened, hogy Te miért választod ezt a működést? Mert ismerős, mert úgy gondolod, neked ez jár és nem több?

A feldolgozás nagyon fontos eleme az önismeret. Megérteni, hogy te miért választottad ezt. És hogy mit akarsz legközelebb ehelyett választani? Milyen lenne az a kapcsolat, az a bánásmód, ami Téged boldoggá tenne? Ha képes vagy visszatalálni önmagadhoz, újradefiniálni magad, elengedni és megbocsátani, akkor készen fogsz állni egy egészséges dinamikájú kapcsolatra. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen!

Photo: Canva Images

Mikor valaki kimondja, hogy „Pszichológushoz járok.”, nagyon sok féle reakciót kaphat válaszként. Létezik az a vélekedés, hogy ez ciki, mert biztosan valami hatalmas baj van azzal, aki pszichológushoz fordul, lehet, hogy őrült. Viszont olyan is van, aki erre azt mondja, hogy ez egy baromi bátor és menő dolog. Ezt általában azok mondják, akiknek szintén van tapasztalata. Sokan azt gondolják, vagy abban reménykednek, hogy majd a konzultációkon kapnak egy pirulát, amit bedobnak és pikk-pakk megváltozik az életük. Aki járt már szakembernél, tudja: ez nem ilyen egyszerű. Az önismeret egy hosszú, rögös, kihívásokkal, árkokkal, hegycsúcsokkal teli út, ami nehéz.

Időről időre szeretem levonni a tanulságokat, ezt tettem 2020 végén is: https://razs.blog.hu/2020/12/21/2020_tanulsagai

Nem csak a klienseknek, de nekem is egy tanulás a közös munka, hálás vagyok nekik, mert sokszor rávilágítanak, emlékeztetnek fontos szabályokra, elvekre. Ezekből gyűjtöttem össze most hármat.

Hogy bátornak kell lenni!

Önmagában már belevágni egy terápiás folyamatba félelmetes és megterhelő lehet, így azt gondolom, hogy aki rászánja magát és foglal időpontot, nagyon bátor. Mert ez előtt van egy lelki ugrás, amikor az ember elfogadja azt, hogy segítségre van szüksége. Ez nehéz. Azzal, hogy valaki leül velem szembe, legyen az egy párterápia, vagy egyéni konzultáció, azt vállalja, hogy kipakolja a szennyest. Felvállal olyan dolgokat, amiket még néha maga előtt sem mer. Önmagunknak lenni, vállalni a nehezet, bátorságot követel. Rengetegszer emelem a képzeletbeli kalapom a klienseim előtt, mert látom a küzdelmet, amikor mélyre kell nyúlni. De megteszik. Nagyon-nagyon nehéz szembenézni önmagunkkal. A fájdalmas érzésekkel. Nagyon bátornak kell lenni hozzá.

Hogy akkor sem szabad feladni, amikor nehéz!

Ahogy írtam, egy önismereti folyamat „nem csak játék és mese”. Ahhoz, hogy oldódni tudjanak a gócpontok keményen meg kell dolgoznunk a lelkünket. Néha elő kell húznunk olyan emlékeket, amik fájnak. Olyan rég eltemetett dühöt, szomorúságot kell újraélni, amit inkább örökre elfelejteni szeretnénk. Olykor be kell vallanunk magunknak, hogy ahogyan eddig csináltuk, nem vezetett jóra.  És ezeken a pontokon ki is lehetne szállni. Lehetne azt mondani, hogy nekem ez nem kell. Annyira tiszteletreméltó, amikor azt látom, hogy hiába nehéz a kliensnek és hal bele egy kicsit, de nem száll ki, hanem addig megy, amíg el nem éri azt az életminőséget, amire vágyik. A megküzdésről ebben a cikkemben írtam: https://razs.blog.hu/2021/01/10/megkuzdesi_kisokos

Hogy énvédeni nehéz, de megéri!

Sokaknál látom, hogy nehéz önmagukat előtérbe helyezni. Nem mások igényeit kiszolgálni folyton, hanem a saját szükségleteikre figyelni. És itt elsősorban lélektani szükségletre gondolok. Azt látom  - és nem csak klienseknél - , hogy inkább félretesszük a vágyainkat és valaki másért, vagy másokért kezdünk el élni. Félreértés ne essék, az önzetlenség jó dolog és szerető társnak, barátnak, gyermeknek, szülőnek lenni is. Viszont olyan szinteken önfeláldozónak lenni, ami már lelkileg, vagy fizikailag káros, nem jó. Igenis egy párkapcsolatban fontos képviselni az érzéseinket, a szexuális igényeinket. Igenis, lehet nemet mondani a szüleinknek, ha elárasztanak, lehet új szabályokat kialakítani velük. Lehet nem egyetérteni egy barátunkkal, ennek nem kellene veszélyeztetni a barátságot. Hosszútávú veszélyei vannak annak, ha magunkat parkolópályára tesszük és mindig másokat szolgálunk ki. Ebben látom megerősödni a klienseimet: ahogy telik az idő egyre inkább tisztulnak a határaik, az erejük, a vágyaik és elkezdik azokat képviselni. Szánnak időt a feltöltődésre, a stressz levezetésre, saját örömükre másokén túl. Ez nem összekeverendő az önzéssel. Ez egyszerű önszeretet.

Szóval ezzel az írással köszönöm Nektek, hogy tanítotok, emlékeztettek a fontos dolgokra!

Fénykép forrás: Canva images

Sokszor tapasztalom, hogy azért nem vagyunk boldogok a jelenben, mert kergetünk egy képet, amitől a megérkezést reméljük, a végtelen, igaz boldogságot. Pedig a boldogság egy skálán mozog: az intenzitása és a hosszantartása is. Jó, hogyha lebeg előttünk egy kép arról, hogy mit szeretnénk elérni, az fontos, hogy legyenek céljaink! De azt gondolni, hogy ha elérjük, akkor megvagyunk, készen vagyunk és innentől beáll az örök boldogság, az illúzió. Azt látom, hogy amennyiben ebbe ringatjuk magunkat, akkor csalódás lesz a történet vége. Azért is, mert célok mindig kellenek, nincs egy hatalmas, gigantikus cél, aminek az elérésével megérkezik a teljesség. Mert jön a kérdés, hogy mi van utána? Kellenek a célokból kisebbek, nagyobbak, hisz ha nincs előttünk valami, ami felé haladunk, akkor erős bizonytalanság és kétségbeesés lehet úrrá rajtunk. És azért is mert nincs állandó, végtelen boldogság. Mert mikor vagyunk készen? Valójában mit tekintünk az életünk értelmének? Mi az, ami a társadalom elvárása és mi az, amit magunk felé támasztunk?

Íme pár szempont, hogy ne érjen csalódás:

Mindig legyenek céljaid!

Biztosan ti is tapasztaltátok már a saját bőrötökön, hogy milyen töltést ad, ha sikerül, amit elterveztetek. Azt is garantáltan tudjátok, hogy milyen motiváltnak lenni, miközben úton vagy a célotok felé. És biztosan azt is ismeritek, amikor nem tudjátok, mihez is kezdjetek, merre induljatok. Ilyenkor érdemes megválaszolni a következőket: Mi tölt téged igazán? Miben van szenvedélyed? Ha bármit dolgozhatnál, mi lennél? Hogyan látod magad 80 évesen, ha mindent megvalósítottál, amit akartál? Hogy milyen a jó cél, arról itt olvashattok. A lényeg, hogy keressetek!

A saját vágyaid valósítsd meg, ne máséit

Ez valahogy a fejlődéssel is így van, hogy ha nincsen belső motiváció, akkor hiába a külső nyomás, a változás nem fog beállni. Ugyanez érvényes a célokra is, vagy az értelem keresésre, mert itt igazából erről beszélgetünk. Ne a szüleid, a barátaid vágyait valósítsd meg, mert azután ürességet fogsz észlelni. Keresd meg, hogy miben van neked igazából szenvedélyed és afelé haladj! Öröklünk irányokat, öröklünk meg nem valósult álmokat. Önismereti munkával képesek lehetünk elkülöníteni, hogy hol vannak a saját vágyak és mi az, amit mástól kaptunk.

Akármekkora klisé: értékeld az utat és az állomásokat!

Eltérő, hogy kinek mi a végső értelem, viszont azt gyakran látom, hogy amikor valaki eléri az általa kitűzött tökéletesnek vélt célt, akkor van egy megtorpanás. És sok kérdés: valóban ezt akartam? Mi van ezután? Ezért fontos, hogy élvezzük az utat is. Ne az elérés legyen az egyedüli boldogság forrás, mert az odavezető úton vannak mérföldkövek, pici sikerek, ezeket is meg kell ünnepelni, mert ez is a munkánk gyümölcse. Ha megtanuljuk értékelni az utat, akkor valahogy levesszük a terhet a végső sikerről és nem attól teszünk függővé mindent.

Légy rugalmas!

A célod változhat. Lehet, hogy kezdetben totál mást akartál, mint most. Az idő formál Téged és ez oké. Engedd meg magadnak, hogy új irányt vegyél, ne ragaszkodj olyan célokhoz, amik már nem töltenek fel Téged energiával. És hibázni is szabad!

Kicsit szeretnélek felmenteni Titeket is meg magamat is ezzel az írással. Az életközépi válság létező jelenség, mert ott is ilyesmiről van szó: az ember elért csúcsokat majdnem minden területen és ott áll, hogy akkor most hogyan tovább? Ezért fontos levennünk a súlyokat magunkról és a céljainkról. És megkeresni azt, hogy végülis minek kell ahhoz történnie, hogy 80 évesen ott üljünk a teraszon és boldogan gondoljunk vissza az életünkre, mert azt érezzük: sikerült!

Fotók forrása: Canva Images

Valakit szeretni, törődni vele az egyik legjobb dolog a világon. Legyen az a gyermekünk, a párunk, a legjobb barátunk. Szereteten, elfogadáson, megértésen alapuló kölcsönös kapcsolatokat kialakítani fontos és jó. Biztonságot ad és megszépül tőle sokszor még a legnehezebb helyzet is. Társakat választunk az útra, sokan velünk maradnak a kezdetektől, megtanulunk együttműködni, és hogy hogyan támogassuk, bátorítsuk egymást. Amiket eddig leírtam mind szép érzések, meleg, betakaró, óvó, jóságos megélések, amik két ember békés, harmonikus együttműködésének a feltételei. Mindezzel szembemegy, ha egy kapcsolatban megjelenik a kisajátítás, a fájdalom-okozás, a másik lelkének, vagy testének a megnyomorítása. A korlátozás, a szabadság eltörlése a hibáztatás, a leértékelés mind olyan jelenségek, amik nem kellene, hogy beleférjenek egy kapcsolatba. Mert ezt abúzusnak hívják. Bárkit rendszeresen, következetesen megnyomorítani, sebeket ejteni rajta nem elfogadható. Semmilyen szinten.

Alapok

Minden típusú abúzus esetében elmondható, hogy a kapcsolat nem egyenrangú, nem kiegyenlített. Jellemző rá az aszimmetria, amiben az egyik fél kezében van a hatalom, a kontroll, a döntési jogkör. Amíg két ember eljut idáig az egy folyamat és közel sem agresszióval kezdődik, sőt! Jellemzően a bántalmazó fél kedvesen, udvariasan, rajongón közelít a másik felé és idővel indítja be a bántalmazó manővereit.

Ami az alapja ennek a felállásnak az a bizonytalanság, amit a bántalmazó az áldozatban létrehoz. Szépen lassan különböző eszközökkel elbizonytalanítja az áldozatát, akinek teljesen meginog a hite a saját realitás-érzékelésében. Fokozatosan elveszti az autonómiáját, nem hoz már önálló döntéseket, mindent a másiknak rendel alá, szinte egybeolvad vele. A másik szabja meg, hogy hová mehet az áldozat és kivel, mit mondhat és kinek, megszűnik a privát szféra, azaz a telefonját is meg kell mutatnia, szóval egy destruktív, mérgező  kapcsolattá alakul az, aminek PÁRkapcsolatnak kellene lennie. A mérgező kapcsolatokról itt olvashatsz bővebben. Inkább hasonlít hatalmi harcra, erőfitogtatásra, mint szeretet-kapcsolatra. Hogyha  a manipuláció, leértékelés, izoláció és tagadás huzamosabb ideig fennáll és az egyik fél következetesen őrli fel a másik lelkét, ott abúzusról beszélünk.

Eredete

Az oka, eredete igen komplex annak, hogy valaki bántalmazó, vagy komfortos az áldozat-szerepben és ebben a mérgező dinamikában. Eredeztethető a korai szülő-gyerek kapcsolatból, például ha valaki elhanyagoló szülők gyermeke, ő azt tanulhatta meg ebből a kapcsolódásból, hogy a kontroll megszerzése hatalmas kincs, hogy soha többé ne legyen kiszolgáltatva másoknak, így teljes uralmat akar gyakorolni a másik felett. Vagy épp fordítva, ebből fakadhat olyan alacsony önértékelés és értéktelenség érzés, hogy az áldozati szerep lesz a testhezálló, ahol a másik totális kiszolgálása lesz az az eszköz, amivel kapcsolódni tud az áldozat a bántalmazóhoz.

Az is lehet, hogy a szülők is abuzív kapcsolatot tartottak fenn, ezért ezt a mintát viszi tovább valaki és az is lehet, hogy korábbi párkapcsolati sérülések hatnak így. A társadalmi hatásokról, hierarchiáról pedig még nem is beszéltünk.

Eszközök

A bántalmazó különböző verbális eszközökkel operál annak érdekében, hogy a másik a végén a saját józan eszének se tudjon hinni. Ilyen például a tagadás: „Az nem úgy történt Drágám, rosszul láttad”. Hogyha folyamatosan, rendszeresen ezt hallgatja az áldozat, akkor egy idő után már azt sem fogja tudni, hogy saját maga megítélésében mennyire bízhat. Sokszor a bántalmazó a másik érzéseit is negligálja: „Ez nem bántó! Nem lehetsz szomorú!”. Nem érezhet az áldozat, hiszen úgyis téved. Verbális abúzus eszköze még a leértékelés, amivel a másik önértékelését a földbe lehet döngölni, az izoláció, mikor a környezetéről teljesen leválasztva az áldozatot csak kettesben szerveznek programokat. A kontroll teljes elvétele, érzelmi és gazdasági függés kialakítása. Gyakorlatilag a másik teljes lecsupaszítása, kifosztása történik lélektanilag.

Hogyan segíthetünk?

Az áldozathibáztatás nem segít. Sohasem. Az, aki ebben a helyzetben van, ő nincsen jól. Hogyha mi a fejéhez vágjuk jó sokszor, hogy mit kéne tennie, de ő mégsem tudja megtenni, attól csak még erőtlenebbé válik. Félelemben és megfelelési vággyal él. A bántalmazó sokszor fenntartja a reményt az áldozatban azzal, hogy szeretetnek hazudott szavakkal és tettekkel meglepi őt. Ez egy folyamatos csapda helyzet, amiből a kilépés őrülten nehéz. Ezért a legjobb, amit tehetünk, ha támaszként ottmaradunk. Ha nem hagyjuk magára az áldozatot. Ha biztonságos teret teremtünk a számára, hogy felvállalhassa a fájdalmát, az érzéseit. Kísérjük őt az úton és javasoljuk, hogy forduljon szakemberhez.

Kilépés

Ahogyan fentebb is írtam, ez egy rettentően nehéz helyzet, amiben az áldozatok ritkán tudják felvállalni kiindulási pontként, hogy őket bántalmazzák. Inkább más, sokszor testi, tüneteket tapasztalnak és hogy nem boldogok. Ez ellökheti őket terápiás folyamatba, ott tud igazán elindulni a munka, ha már kiteszik az asztalra a bántalmazóval szembeni rosszérzéseiket. Onnantól, hogy képesek vállalni ebben a biztonságos térben, hogy őket bántják, elindulhat a kemény munka: gyakorlatilag újraépíti saját magát az áldozat. Vissza kell nyernie a hatalmát, a kontrollt a saját élete fölött. Meg kell határoznia, hogy ki is ő, mik a vágyai és hol húzódnak a határai. Meg tud erősödni ebben a folyamatban, visszaépítheti lerombolt önbecsülését. Végre megengedheti magának, hogy érezzen. Hogy dühös legyen, végtelenül haragos. Aki ide eljut, a saját életének a hőse.

A bántalmazás rossz. Semmilyen esetben sem elfogadható, mert a másik ember megnyomorításával jár. Valaki felett teljes kontollt gyakorolni és elvenni a szabadságát iszonyatos kifosztás. 

Prekopa Donáttal a Manna Fm-en X,Y,Z című műsorában beszélgettünk a verbális abúzusról, hogyha érdekel a téma részletesebben, akkor kattints: https://soundcloud.com/mannafm/verbalis-bantalmazas-xyz-prekopa-donattal-2021-01-25?fbclid=IwAR0Ln0OVALijMCPcz36fI6rfoFrQBj7Q9zq_L8thyMKYtavh5XRk-CM9Psw

Forrás: Tisza Kata  - Most.

Képek forrása: Canva Images

Az, hogy az ember hogyan kezel traumákat, nehéz helyzeteket egyéni. Mindenkinek, aki találkozott már kihívással megvannak a jól (vagy kevésbé jól) bevált stratégiái. Egy ponton lesz egy kialakult eszköztárunk, ami átsegít minket a nehezén. Tudjuk, hogy milyen tevékenységek fognak megnyugtatni, hogy kikre számíthatunk. Ha ügyesek vagyunk, akkor felismerjük azokat a tipikus, berögzült mondatokat a fejünkben, amik ilyenkor mindig megjelennek. És ha gátolnak, akkor tudatosan ki tudjuk őket kapcsolni, ha viszont segítenek, akkor fel tudjuk őket hangosítani. Idővel megismerjük a reakcióidőnket, hogy hogyan működik nálunk a gyógyulás. Szóval egyrészt nem jó, ha valaki sok traumát él át, mert ez szenvedéssel fog járni, ugyanakkor segít, hiszen ebből épülünk.

Megküzdési módok

Sok féle elmélet létezik arról, hogy hogyan csoportosíthatóak a megküzdési módok. Én most a legelterjedtebb verziót ismertetem, amely szerint van érzelem és problémaközpontú megküzdés. Aki az első csoportba tartozik, vagy erre hajlamos, értelemszerűen az érzelmei által irányítottan fog reagálni egy nehézségre, míg a problémafókuszú megküzdésben inkább a gyakorlatiasság dominál. Előnye az elsőnek, hogy ürül a feszültség az érzelmek előtérbe helyezésével, ugyanakkor a cél felé nehezebben halad az egyén. A problémaközpontú megküzdés jellemzője, hogy hatékonyan, a célt szem előtt tartva megoldást keres, aki erre hajlamos. Természetesen a megküzdésünkre sok minden hat, például a kötődésünk is. 

Szembe vagy félre nézzünk?

Amit most megosztok, az az én elvem, nem biztos, hogy mindenkinél ez működik, sőt. Viszont az én életemben ez lett a kialakult működésmód, ez az, amivel én komfortosan vagyok együtt. Ez pedig az, hogy a nehézségekkel szembe kell nézni, még akkor is, hogyha ez nagy terhet ró ránk. Olyan nehezet, amiről néha azt gondoljuk, csoda, hogy elbírjuk. A szőnyeg alá söprés nálam nem működik és főleg azért nem, mert a szembenézéstől leszek erős. Kiskoromtól kezdve, amikor nehézség ért mindig az vitt előre, hogy tudtam, az előző akadályt megugrottam. Valahogy mindig duzzadt az erő, töltődtem, mint egy akkumulátor. Persze néha lemerül és akkor tudnom kell, hogy mivel tudom újra feltölteni, de alapvetően nekem ez vált be. Hogy nem nézek félre, nem csinálok úgy, mintha nem történnének rossz dolgok, nem csukom be a szemem.

Több helyen találkozom azzal a koncepcióval, hogy kerüld el a negatív embereket, kerüld el a negatív helyzeteket, vagy inkább ne is beszélj róluk és így az életed harmonikusabb lesz, megtelik pozitív gondolatokkal, élményekkel. Nagyon sok olyan idézetet találok, ami arról szól, hogy mennyire felszabadító egyszerűen csak azt mondani emberekre, helyzetekre, hogy ez nem szolgál engem és továbblépni. Bizonyos szempontból egyet is értek. Jó letenni terhes kapcsolatokat, mérgező társakat, elsétálni méltatlan helyzetekből. Viszont ebben rejlik egy csapda. Ha folyton elfordulunk attól, ami nehéz, ez egy idő után beszűkültté tehet és egy hamis világot építhetünk magunk köré. A nehézség okozta szorongás, a fájdalom pedig ugyanúgy ott marad, csak máshogy fog megjelenni, például testi tünetekben.

Egyensúly fontossága

Hiszek abban, hogy a gondolatnak teremtő ereje van. Hogy az a mi döntésünk, hogy mire tereljük a saját figyelmünket. Hogy a túlzott negativitás csak rombolást szül. És hogy ezért tudatosan figyelni kell rá, hogy mi hoz örömöt. Feltenni a kérdést, hogy hol vagyok én boldog? Mi az, ami tölt? Keresni kell, hogy hol vagyunk elégedettek, hol becsülnek meg minket. Jó és fontos inspiráló közegben lenni. De nem húzom át egy vonallal a kritikusokat. Nem törlöm ki az egyenletből az egyet nem értést. Nem nézek félre azért, hogy csak szép dolgokat lássak. Mert ez hamis. A realitást nem szabad megpróbálni eltörölni.

Minden, amit leírok magas szintű tudatosságot igényel. Egyfajta egyensúlyt kell fenntartani aközött, hogy mennyire figyelünk a pozitív és a negatív eseményekre. Én azt mondom, hogy nem kell félni attól, ha valami nehéz. Ha konfrontálódni kell. Hogy valami összetör. Inkább tanuljuk meg ezeket kezelni. És ugyanolyan fontos töltődni. Értékelni, amink van. És ez lehet egy finom reggeli, vagy egy biciklizés. A lényeg, hogy legyen egyensúly.

Tudatosság

A tudatosság mindehhez elengedhetetlen. Fel kell tudnunk ismerni, hogy hogyan érezzük magunkat. És itt nem a jól, rosszul opciókra gondolok. Minél konkrétabban meg kell tudnunk fogalmazni, hogy kétségbeesettek, összetörtek, reményvesztettek, magányosak, lelkesek, boldogok, békések stb. vagyunk-e. És meg kell tanulnunk együtt lenni az adott érzéssel. A meditáció ebben tud segíteni. Tudunk, színt, szagot, formát adni az érzéseinknek. És aztán el is tudjuk engedni őket. A lényeg, hogy képesek legyünk felismerni az érzéseinket, a hiedelmeinket, a vissza-visszatérő gondolatainkat, amik skatulyába zárnak. Hogyha ez sikerül, onnantól kezdődik valami felszabadító.

Képek forrása: Canva Images

Itt állunk 2021 elején, hátunk mögött egy igencsak megterhelő 2020. Persze a tavalyi évnek is megvoltak a csúcspontjai, az öröme, de biztosan más volt, mint a többi és garantáltan intenzív alkalmazkodást igényelt mindannyiunktól. Annak érdekében, hogy az idei évben egy fokkal felkészültebbek legyünk érdemes célokat kitűznünk magunk elé. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne érhetnének meglepetések, a váratlan eseményekre nem tudunk felkészülni (fene gondolta, hogy érkezik tavaly egy világjárvány), de az olyan területeken, amire van ráhatásunk, érdemes terveket szőni.

Na de mire érdemes figyelnünk, amikor célokat tűzünk ki?

Kontroll

Kezdjük azzal, hogy olyan célokat válasszunk, ami fölött van kontrollunk. Képesek vagyunk befolyásolni a kimenetelt és nem valami rajtunk kívül álló körülménytől függ a siker. Például hangzatos cél, hogy eltöltünk 1 hónapot Amerikában, itt rajtunk áll, hogy össze tudunk-e elég pénzt gyűjteni, vagy hogy ki tudunk-e venni kellő mennyiségű szabadságot, viszont a vírust irányítani nem tudjuk, így ez a vágyunk külső behatással keresztülhúzható. Az, hogy elvégezzünk egy online kurzust szintén busás összegbe kerülhet, ennek összegyűjtése a mi felelősségünk és ha csak az internet meg nem szűnik, feltehetően lehetőségünk is lesz ennek megvalósítására. A cél tehát, hogy olyan célt válasszunk, amit tudunk befolyásolni.

Reális

Olyan dolgokra érdemes vágyni, aminek van reális esélye. Ha például a Holdra szeretnénk eljutni, annak csekély a valószínűsége, viszont, hogy a Balaton parton üljünk egy szerettünkkel és ezen az élményen osztozzunk már sokkal reálisabb. Kicsit hasonló pont az előzőhöz, viszont nem elhanyagolható. Hogyha a földön járunk és úgy tűzünk ki célt a motivációnk is nagyobb lesz, hiszen minél elérhetőbb a cél, annál lelkesítőbb lehet.

Konkrét

Sokszor tapasztalom, hogy az embereknek nehezükre esik minél konkrétabb célokat kitűzni. Ez azért fontos, mert annál mérhetőbb a siker, annál biztosabb a hatékony megvalósítás, minél pontosabban meg tudjuk fogalmazni, hogy mit is szeretnénk. Aközött, hogy, "élményeket szeretnék gyűjteni" és "el szeretnék látogatni Pécsre, mert sok szép emlék köt oda" pont az a különbség, hogy a konkrétum vezetni fog. Ahhoz akciótervet készíteni sokkal könnyebb, mint egy tágabb kategóriához.

Akcióterv

Az akcióterv nélkülözhetetlen a céljaink megvalósításában. Ebben lehetőségünk van lépésekre bontani a teendőinket és ezekhez idői keretet meghatározni. Hogyha nincsen egy szamárvezetőnk vagy határidőnk, akkor az események könnyen kicsúszhatnak a kezünkből.

Ahogy az elején is írtam, fontos a rugalmasság. Nem szabad mereven ragaszkodni a kitűzött célokhoz, vagy lépésekhez, jó, ha hagyunk magunknak egy kis játékteret. Vagy akár elvéthetünk dolgokat a folyamatban. Viszont az, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk a cél érdekében, elengedhetetlen. Lelkesedés és igazi motiváció nélkül a siker veszélybe kerülhet.

 Fotók forrása: Canva Images