A karácsony nagyon sok mindenről szól: rohanásról, idegeskedésről, együttlétről, ajándékokról, csendről, nyüzsiről. Kinek, miről. Minden embernek eltérő emlékei kapcsolódnak a karácsonyhoz: van, akinek egész életében ez egy meghitt ünnep volt, így boldog pillanatok kötődnek hozzá, vannak, akiknek a konfliktusok elsődleges forrása. És vannak olyanok is, akiknek az elvesztett szeretteikről szól.

Megjelent nemrég az a reklám, amiben az az idős bácsi egyedül tölti a karácsonyt. Felhívják benne a figyelmet arra, hogy sok idős ember él egyedül és figyeljünk rájuk. Jellemzően ők azok, akikben a legtöbb a fájdalom a karácsony közeledtével, mert többeket veszítenek el az évek során. Persze a kor nem feltétel, alakulhat úgy az élet – és alakul is -, hogy már ideje korán elmennek a szeretteink. Mindenesetre az ünnepek táján felerősödik az amúgy is sokszor elviselhetetlen hiányuk.

Gyerekként nem értettem, hogy a nagymamám miért szomorú karácsonykor. Hogyan lehet ilyenkor magunkba roskadni, hát ez a legszebb nap a világon! Aztán felnőttem és egyre jobban beleláttam abba a fájdalomba, ami benne él. Ő sok mindenkit vesztett el, most 90 éves, a szüleit, a testvéreit, a gyerekét. Olyan fájdalom ez, amivel együttélni nehéz. Azon a napon, amikor pedig a családról, közös élményekről van szó, olyankor különösen.

Mikor kicsi voltam, akkor a magam gyermeki módján próbáltam jobb kedvre deríteni, bevonni, viccelődni. Néha mérges is voltam, amiért ebben ő nem partner. Aztán ahogy én is idősödtem elkezdtem vele beszélgetni. De csak annyira, amennyire neki ez belefért. Ha egyáltalán nem akart, akkor másról beszélgettünk. A lényeg, hogy figyeltem rá. Hogy azt csináltam, amiről ez az ünnep szól: vele voltam. És valahogy odafigyelésemen és a karácsony-lelkesedésemen keresztül oldódott.

Abba vontam be, amihez kedve volt. Megtanultam nem erőltetni olyat, amihez neki nincs kedve. Egy ponton nem akartam erővel boldognak látni, hanem elfogadtam, hogy neki ez a nap ilyen. Meséltettem azokról, akik hiányoznak neki, persze, csak ha akart. Minden évben kifaggatom, hogy milyen volt az ő gyermekkorában a karácsony. Hogy alufóliába tekert diót raktak a fára dísznek. Hogy milyen volt több generáció együttélésével a karácsony? Mi volt a menü, mit szeretett ebben az egészben? Volt-e akkor nagy hó? Énekeltek-e? A lényeg, hogy nem erőltetek semmit, csak engedem.

Persze nekem is meg kellett érkeznem oda, hogy megértsem a családom. Azoknak a története, akik a nagymamámnak hiányoznak, az én történetem is. Csinálhatok én úgy, mintha nem fájna, de igazából nekem is fáj. Azzal együtt, hogy őszintén szeretem a karácsonyt és boldog is vagyok. Tartalmazni egyszerre fájdalmas és boldog érzéseket nehéz, viszont sokkal igazibb, mint bármi más. Nem kell kicsattanóan boldognak lennünk, lehetünk szomorúak, búskomorak, dühösek úgy, hogy közben szeretjük is ezt az egészet. A megengedés a fontos, magunknak és másoknak is, hogy had fájjon miközben beengedem azt is, ami jó. Az önismereti utam hozta el a szomorúságot és a gyászt, ami a karácsonyaimhoz kötődik, de együtt tudok ezzel lenni már és nem akarom eltagadni.

Szóval, ha túllátunk a rohanásos, idegeskedős vonalán a karácsonynak, akkor ez talán egy más fajta kihívás: megérteni azt, akinek fáj, támogatni azokat, akik egyedül vannak, egyedül érzik magukat, vagy hiányzik nekik valaki. Boldog Karácsonyt Nektek, legyetek úgy ebben a pár napban, ahogyan a legjobb Nektek és legyetek ott azoknak, akiknek szüksége van rátok.