Nagyon sokan beszélnek, számtalan platformon, a megbocsátásról. Arra bíztatnak, hogy bocsássunk meg annak, aki megbántott és engedjük el a haragot, mert az csak minket mérgez. Ezzel a gondolattal teljesen egyetértek. Viszont az zavaróan hat, hogy olykor annyira vehemensen puffogtatják ezt a gondolatot mások, mintha könnyű lenne. Pedig a megbocsátás kivitelezése annál sokkal nehezebb, mint amilyen egyszerűnek páran feltüntetik. Természetesen különbözik a helyzet, ha olyan személynek kell megbocsátani, aki beismerte a hibáját és elnézést kért, vagy ha olyannak, aki ezt sosem tette meg. Mindenesetre a megbocsátás témaköre, így vagy úgy, de rejteget kihívásokat.

Azt már tudjuk, hogy a pszichológusok sem tökéletesek, sőt ugyanolyan esendők, mint bárki más, így most lerántom a leplet az egyik gyengeségemről: számomra a megbocsátás kihívást jelent. Gyakran nehezemre esik elengedni sérelmeket, volt olyan, amit évtizedekig cipeltem. Mentségemre szóljon, nem egy laza karcolás volt maga a seb, mélyebb rétegeket ért, lelki-belsővérzést okozva. Cipeltem, véreztettem magam általa jó sokáig.

Megbocsátás & Elengedés

Minél mélyebbre ásunk, annál inkább gazdagodik a megértésünk és leszünk képesek távolodni a fájdalomtól. Ha lépéseket kellene meghatároznom, a következők lennének ezek:

Érzések, szükségletek definiálása

Ahogy teltek az évek és lettem egyre tudatosabb arra jöttem rá, hogy a megbocsátásnak nem a másik feloldozása a kulcsa. Hanem saját magunk felszabadítása. Különböző érzések kapcsolódnak a „meg nem bocsátáshoz”: okozhat valakiben végtelen szomorúságot a fájdalom, amit cipel. Vagy lehet valaki elképesztően dühös. Dacos. Gyűlölködő. Kétségbeesett. És még sorolhatnám. Keresd meg a te érzésedet, ami a sérelemhez kapcsolódik, és ami aktivizálódik, mikor arra gondolsz, aki megbántott. Ha ez megvan, akkor megvan az érzés, ami marcangol. Amit senki sem tud eltüntetni, csakis te. Faramuci helyzet, őszintén tudom: hogyha egy múltbéli sérelem kísért, akkor nem tudod meg nem történté tenni. Ráadásul jellemző, hogy nem is te okoztad a saját fájdalmad. Az is lehet, hogy ráhatásod sem volt a helyzetre, amiben sérültél. És valaki mégis beléd szúrt. Az egyetlen dolog, amire ráhatásod van, az a jelened. Hogy hogyan kezeled azt az érzést, amit az imént már definiáltál. Viszed magaddal tovább? Esetleg átadod a gyermekeidnek? Levered az összes férfin vagy nőn, akit utadba sodor az élet? Bosszút állsz mindenkin, aki csak hasonlít arra, aki bántott? Mérgezed vele a szervezeted addig, míg fizikai tüneteid nem lesznek?

Vagy valahogy megpróbálod elengedni?

Hogyha fiatalkorunkban ér a trauma, a fájdalom, akkor hajlamosak vagyunk az akkor működésbe lépett és tanult reakciónkat beépíteni az eszköztárunkba, majd hosszútávon ezzel működni. Hogy érzékeltessem, saját példát hozok: én lobbanékony vagyok. Kiskoromban, amikor valami annyira fájt, hogy beleszakadt a szívem, akkor is inkább dühös lettem, pedig valójában, a mélyen, szomorú voltam. De ez esett jól, ez jött ösztönösen, és erre reagált a környezet, úgyhogy ezt tanultam meg. Dühösnek lenni, ha szomorú vagyok. Ezt a stratégiám, mivel nem tudatosan alkalmaztam, nem ismertem fel egy darabig. Éppen ezért különösen nehéz és kemény munka volt eljutnom a saját érzésem detektálásáig, amiben ugyan volt harag, de a mélyén iszonyatos szomorúság. És itt jön az újabb kérdés: mi fáj igazán? Melyik szükségleted sérült? Értéktelennek érzed magad? Elhagyottnak? Magányosnak? Gyengének? Kontrollvesztettnek? Feleslegesnek? Mi bújik meg az érzés mögött? Minél mélyebbre ásunk, annál biztosabban épülünk újra a fájdalomból. Az önismeret fontosságáról ide kattintva tájékozódhatsz.

Felelősség

Veszélyes területre tévedünk, mert a felelősség keresése könnyen átfordulhat hibáztatásba. Fontos, hogy amikor a saját felelősségünket kutatjuk, akkor ügyeljünk rá, hogy ne csapjon át a folyamat önostorozásba, inkább arra fókuszáljunk, hogy megtaláljuk a tanulságokat: mit és hogyan fogunk másként csinálni, ha hasonló helyzetbe kerülünk? Ahogyan az is fontos, hogy ne vesszünk el teljesen a másik hibáztatásában. Egyszerűbb a másikban megtalálni a hibát, magunkat pedig felmenteni, ugyanakkor a legtöbb helyzet két emberen múlik. Még ha nem is egyenlő a felelősség, de azt a kérdést is érdemes feltenni, hogy én mit tehettem volna másként?

Helyzetértelmezés

Fontos sorra venni a tényeket. Minden érzelemtől mentesen. Ez segíti a megértésünket. Aztán végiggondolni, hogy a helyzetben mi szólt rólam, mi szólt a másikról? Itt is elsősorban a saját dinamikánk a fontos, arra van hatásunk. Viszont a másik megértése kiúttal szolgálhat.

Megértés és elfogadás

Úgy hiteles, ha kicsi betekintést engedek a saját folyamatomba. Én éveken keresztül azt éreztem, hogy képtelen vagyok a másikat megérteni. Azt éreztem, hogy arra nincsen se magyarázat, se bocsánat, amin nekem miatta keresztül kellett mennem. Aztán ahogy telt az idő először megértettem magam, és ami talán még fontosabb, elkezdtem magam nagyon szeretni. Megtaláltam azokat az értékeket, tulajdonságokat, amik még ebben az iszonyatos időszakban is átsegítettetek a nehezén. És elfogadtam a kevésbé szerethető oldalam, ami a sérülésnek köszönhetően megszületett. Amikor ebből egy integrált kép állt össze, na onnantól kezdődhetett a koherens működés. Mert hogy a trauma szétszed. Szétszakít. És aztán neked kell egyesével a helyére pakolni az üvegszilánkokat. Vérzel közben, mert megvágod magad és nem olyan lesz az ablak, mint az eredeti. Hanem sokkal jobb: komplexebb, árnyaltabb, színesebb, izgalmasabb. És te baromi büszke leszel. És miközben megérted saját magad, a fájdalmad gyökerét, hogy mi sérült valójában, majd elkezded megérteni a másikat is. Nem egyetérteni vele. Nem azonosulni vele. Az út végén is lehet, hogy azt fogod mondani, hogy a te világodban értelmezhetetlen, amit tett. De azt megértheted, hogy ő a saját határai, keretei, képességei szintjén ezt tudta, ennyit tudott. Megérted az ő lényegét, milyenségét, működését. És itt a harag, a szomorúság, átfordulhat empátiába, vagy egyszerű megértésbe.

A tomboló düh és gyűlölet olyan köd, amin keresztül megértéssel fordulni afelé, aki bántott, vagy a közös történetetek felé, szinte lehetetlen. A megbocsátás egy folyamat különböző lépésekkel. Olyan lépésekkel, amik néha összecsúsznak, felcserélődnek. Sokszor kísérő nélkül fel sem tudjuk dolgozni a történéseket, így a barátok, vagy egy szakember jól jönnek az úton. Viszont hogyha sikerül eljutni a megértés fázisáig, ott felszabadulsz. De persze a megbocsátás nem kötelező, vagy nélkülözhetetlen. Csak egy út a sok közül.

Mindezt azért írtam le, mert tudom milyen azon a mocsaras területen sétálni, ahol a fájdalom felemészt. Tudom milyen lehetetlennek tartani a megértést vagy a megbocsátást. De azt is tudom, hogy milyen ott ülni az asztalnál és elfogadással nézni azt, aki mindezt okozta. El lehet távolodni a fájdalomtól. És le lehet tenni a haragot.